Storm - Prológus

Egy apró mosollyal szám szegletében sétáltam a lakásom kis utcáján lefelé. Bakancsom minden lépésnél tompán koppant a betonon, ahogy a lejtőn próbáltam fékezni sebességem. Csodálattal szemléltem a szokásosnál kihaltabb utcákat a vállalat épülete felé haladva. Az fák lombkoronája jócskán narancsosba hajlott már, s a talajt is egyre sűrűbben fedték a halott, száraz levelek. A vándormadarak elrepültek, üresen hagyva gondos kis fészkeiket, s bár napsütéses délutánnak tudhattuk a mait, az utcán sétáló emberek egyre fázósabban húzták össze magukon a kabátot.

– El! – ugrott nyakamba valaki a semmiből, amitől egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, s csak a szerencsének tudhattam be, hogy az arcom nem ismerte meg közelebbről az aszfaltot.

– Minnie, ne nyaggasd már szegényt! – hámozta le rólam a támadómat Yuna.

– Sziasztok! – fordultam meg egy hatalmas mosoly kíséretében, hogy szembe kerüljek a jövevényekkel. Soomin szokásához híven vigyorgott rám, még mindig a karomat fogva, míg Yuna csak lemondóan rázta a fejét. – Ti is a céghez tartotok?

– Igen, nekem próbám lesz, ennek a szerencsétlennek meg énekórája – magyarázta Yuna elindulva, hogy haladjuk is közben.

– Yah, nem is vagyok szerencsétlen! – duzzogott Soo belekarolva a másik lányba is.

– Igen, igen! – hagyta rá az idősebb forgatva a szemeit. – Utána úgy terveztük, elmegyünk iszogatni. Van kedved jönni? – nézett rám mosolyogva, figyelmen kívül hagyva Minnie grimaszolását.

– Persze! – vágtam rá hezitálás nélkül. – Amint vége a táncórámnak megkereslek titeket.

– Aigo, de rég tudtunk összeülni hármasban! – karolta át mindkettőnk nyakát Soo, ezzel lehúzva bennünket, hisz ő volt a legalacsonyabb közülünk. – De hiányzott már! – nyomorgatott meg minket, mintha évek óta nem láttuk volna egymást.

– Mikor is volt? Egy hete? – jegyezte meg gúnyosan Yuna, majd lelökve válláról a masnis karját, játékosan a lány fejére ütött a keze élével.

Az életem jelentős mértékben megváltozott, mikor Szöulba kerültem. Az első pár nap hihetetlen gyorsasággal telt. Alig két hét leforgása alatt kötöztem be, készültem fel, s mentem el a meghallgatásra, amit Hobeom szervezett le nekem még a fiúk turnéja idején. Egy saját számot adtam elő, de mást nem is tudtam volna mutatni, hiszen a tánctudásom annak idején aligha volt említésre méltónak tekinthető. Jobban belegondolva, nem is igazán tudom, minek köszönhető, hogy azonnal bekerültem… a tehetségemnek, vagy egyszerűen a menedzser sokat érő szavának. De már mindegy is! Néhány aláírásra és új iratokra volt csak szükségem, s megkezdődött a gyakornoki életem.

A gyakornokosság mellett dolgozni álltam egy kicsi éjjel-nappaliba, nem messze a lakásomtól. Újabb nyelveket sajátítottam el, ezzel gyarapítva repertoáromat, s beiratkoztam egy egyetemre is. Rengeteg dalt írtam, mióta ide kerültem. Valahogy a környezetváltozás hihetetlen mennyiségű ihlettel látott el a mai napig.

A vállaltnál az első pillanattól kezdve én lettem a „számkivetett”, mert a többi hozzám hasonlóval ellentétben, külföldön nőttem fel, s ami talán erősebb indok volt erre, hogy a bekerülésem nem a megszokott keretek között zajlott le. „Protekciós”… ez lettem én. Az, hogy nem estem mélységes depresszióba emiatt, csak az időhiánynak és a mellettem vidáman trécselgető Yunanak és Soominnek köszönhető. Az órák, a munka és a tanulás nem hagyott elég időt és energiát az önsajnálatra, a két lány pedig gondoskodott arról, hogy ne legyen egy szabad percem sem nyomorúságos dolgokon gondolkodni.

Yuna egy igazi unni. Ő vett a szárnyai alá, mikor mélypontra kerültem, és ő volt az, aki összeeresztett Minnie-vel. Általában csendes és megfontolt, de mindig kimondja, amit gondol. Mindezek mellé pedig elég határozott, ami elkél ha két virgonc kisöccse van az embernek. Évek óta a Big Hitnél dolgozik táncosként. Korábban ő is gyakornok volt, de rájött, hogy az idol élet nem neki való, s inkább a háttérben lesz szabad madár.

Soomin, avagy Minnie egy szeleburdi, életvidám gyakornok, aki mindig talál módot arra, hogy egy masni díszítse a haját. Innen ered a beceneve is, amit a jól ismert Disney figura ihletett. Nagy általánosságban pörög és vigyorog, ezzel őrületbe kergetve Yunat, s mosolyt csalva legtöbb ember arcára. Ám az a legfőbb oka annak is, hogy sok gyakornok őt sem igazán kedveli. Néha vannak komolyabb pillanatai, s előfordul, hogy hisztiként üt ki rajta a fáradság. Szerencsére egy alvás mindent helyrehoz olyankor.

Ők voltak azok, akik átsegítettek a nehéz napjaimon, s mellettem álltak, mikor senki más nem volt a közelben. Örökké hálás leszek nekik ezért.

Merengésemből visszatérve már a cég utcájában jártunk, s a két lány békésen eszegette a mentacukorkát, amivel korábban engem is megkínált a kisebbik. Épp léptünk be az ajtón, mikor hangos csikorgással megállt egy autó a hátunk mögött. Mindhárman a fekete járműre kaptuk a tekintetünket, aminek lassan leereszkedett a hátsó ülést takaró sötétített üvege, s Hobeom hajolt ki rajta, hatalmas vigyorral az arcán.

– El, gyere! Pattanj be! – kiáltott a férfi, s még kezével is intett, ezzel sürgetve engem.

– De órám lesz.

– Már lemondtam. Gyere, és ne várass! – szólt utoljára, s felhúzva az ablakot, megakadályozta, hogy bárminemű ellenkezésbe fogjak.

– Akkor majd találkozunk – hebegtem visszafordulva a lányokhoz, egy erőltetett mosollyal az arcomon.

– Rendben. Írj, mi történt! – kacsintott rám Yuna, majd Minnie-vel váltva egy gyors ölelést, az autóhoz siettem, s behuppantam a hátsó ülésre. Alig csuktam be magam mögött az ajtót, a sofőr a gázra lépett, s nagy svunggal elindult a jármű, én pedig csak ijedten kapkodtam az övem után.

– Mi ilyen életbevágó, oppa? – fordultam kíváncsian a menedzser felé, amint biztonságban tudtam magam. Hobeom komoly arckifejezése ellágyult a megszólítást követően, így már halvány mosollyal ajkain nézett rám.

– Egy meghallgatásra megyünk.

– Ó, értem – bólintottam kissé megszeppenve. Először fel sem fogtam igazán, mit is mondott, de amint eljutott tudatomig kijelentése, eleresztettem egy izgalommal vegyített, rémült sikolyt. – Micsoda? Mikor? Miért? Hol? – bombáztam kérdéseimmel kétségbeesve. Hiába izzadtam ki a lelkemet is a próbákon, még nem éreztem magam teljesen felkészülve. Legalábbis annyira nem, hogy éppen ma, a semmiből megfeleljek. Folytattam volna tovább is a kérdezősködést, de felemelve egyik kezét, a menedzser csendre intett.

– Nem akartam, hogy ráizgulj. Bár így elnézve még várnom kellett volna egy kicsit – nevetett jóízűen, majd táskájából előkotort egy CD-tokot, amit felém nyújtott.

– Mi ez? – érdeklődtem, de már olvastam is a lemezre írtakat. – „Yung Iseul – Storm”? – néztem furcsán az idősebbre, aki továbbra is csak mosolygott.

– Szerintem az összes dalod közül ez a legalkalmasabb, hogy megmutasd, mennyit is fejlődtél. Vannak benne gyorsabb és lassabb részek, mély és magas hangok, illetve az elengedhetetlen rap – borzolta össze a hajam. – Rengeteget gyakoroltál… mindent be kell vetned, hogy bekerülhess ebbe a bandába. – Sóhajtva bólintottam egyet, de iszonyatosan izgultam. A szíven egyre hevesebben vert, a fejem zsongott, a tenyerem izzadt. Képtelen volt felidézni, mikor voltam ezelőtt ennyire ideges.

– Táncolnom is kell? – hajtottam le a fejem. Bár valóban sokat fejlődtem a mozgás terén, de még mindig nem éreztem teljesen felkészülve magam.

– Igen. Én egy BTS koreográfiát javasolnék, hiszen a táncórákon is átvetted őket. Egy Dope vagy Fire nagyot szólna – engedte el a fejem, s kényelmesen elhelyezkedett az ülésében.

– Mikor lesz pontosan ez a meghallgatás? – kérdeztem alig hallhatóan pár perces néma csendet követően. Rengeteg gondolat járt a fejemben. „Valóban felkészültem erre?” „Mennyire fogok égni, ha elrontok valamit?” „Miért tartok tőle ennyire?” „Ha be is kerülök, képes leszek beilleszkedni?”

– Úgy – szakította meg gondolatmenetemet az órájára nézve Hobeom –, egy óra múlva.

– Hogy micsoda? – ugrottam meg ültő helyemben. – Egy óra? Mikor fogok gyakorolni? Hogy készüljek fel ennyi idő alatt? Miért nem szóltál hamarabb? Oppa! – estem teljes kétségbe, s éreztem, ahogy a könnyek kezdtek felgyülemleni szememben.

– El! – kiáltotta el magát a menedzser, mire abbahagytam a hisztit, s szipogva rákaptam a tekintetem. – Be akarsz kerülni egy bandába vagy sem? – Kicsit még mindig megszeppenve, de bólintottam. Már hogyne akartam volna bekerülni! Hiszen csak ezért repültem körbe a fél világot. – Akkor mégis mi a baj? Itt a lehetőség előtted egy karnyújtásnyira. Lehet az elkövetkező pár évben, de lehet soha többé nem lesz ilyen lehetőséged.

– Soha? – nyeltem egy nagyot megrökönyödve.

– Remélem, nem ijesztettelek meg túlságosan – nevetett fel harsányan, én pedig csak néztem rá döbbenten. Még jó hogy teljesen beijedtem. Míg addig a pontig csak egyszerűen izgultam, onnantól kezdve, hogy a „soha” szót kiejtette a száján, egyszerűen összetörtem. Úgy éreztem, ez lesz az első és utolsó lehetőségem, hogy közel kerülje debütáláshoz, s éreztem az irdatlan súlyt a vállamon, ami akár egy szikla, a mélybe akart taszítani. – El? – legyezett szemem előtt aggódó tekintettel a menedzser. – Minden rendben lesz. Neked menni fog! – húzta biztató mosolyra ajkait, mikor felé pillantottam. Megráztam fejem, majd határozottan az arcomra csapva hoztam magam vissza a valóságba. Eljött az ideje, hogy sarkamra álljak, s mindenkinek megmutassam, kivé váltam.

Alig kerestem elő a telefonomon a Stormot, mikor az autó megállt egy ismerős utcán, ami a legeslegelső napomra emlékeztetett. A napra, mikor megérkeztem Szöulba. Hobeom, már rég a emelkedőn sétált felfelé, mikor észhez tértem, s kikötve az övem, rohantam is utána.

– Oppa várj! Oppa! – futottam, ahogy csak rövid lábaim bírták, de így is alig értem be a férfi sietős lépteit.

– Ne hívj többet oppának – nézett rám mogorván, mire egy pillanatra az ütő is megállt bennem. Egyre csak az járt a fejemben, mégis mivel bánthattam meg ennyire.

– De hiszen te kérted, hogy…

– Most viszont arra kérlek, ne! – szakította félbe mondatomat, s innentől némán kullogtam mellette, mint egy kisgyerek, akit éppen most szidtak le.

A Big Hit épületéhez érve rögtön kiszúrtam Jint, akinek magasságával kézben járó széles vállát senkiével sem tévesztettem még össze sohasem.

– Jin! – szaladtam fel a lépcsőkön a fiúhoz, aki egy lágy mosollyal az arcán fordult meg tengelye körül.

– Szia, El! Hát te, mi járatban? Rég találkoztunk – tolta fentebb baseballsapkájának peremét, hogy jobban láthasson.

– Talán nyáron lehetett, hogy huzamosabb időt együtt tudtunk tölteni – helyeseltem bólogatva. – De képzeld, egy meghallgatásra megyek! – újságoltam el lelkesen, egy helyben ugrándozva.

– Meghallgatásra? – nézett érdekesen a hátam mögé, s a szemem sarkából hátrapillantva, láttam, hogy Hobeom utolért. – Miféle meghallgatásra? – nézett még mindig kétkedőn a menedzserre. Feltűnt a fiú furcsa viselkedése, de akkor az izgatottság miatt nem kerekítettem neki különösebb jelentőséget.

– Ha ügyes leszek, végre bekerülhettek egy bandába és ledebütálhatok – vontam magamra figyelmét, elhessegetve ezzel az egyre ridegebbé váló levegőt.

– Sok sikert, dongsaeng! – paskolta meg a fejem, mire halványan elpirultam, s heves bólogatásba kezdtem.

– Ha te mondod ezt, olyan mintha a bátyám mondaná – öleltem meg egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Mindent bele fogok adni!

– Rendben van! – szólt közbe Hobeom, megszakítva a meghitt pillanatot. – Seokjinnek biztos van valami fontos dolga, te pedig még gyakorolni szeretnél, nem?

– Ó, igen… Sajnálom! – eresztettem el a barna hajú fiút, aki csak féloldalasan elmosolyodott. – Majd írok, hogy sikerült!

– Lehet, hamarabb megtudom, minthogy te szólnál – nevetett fel, s némi keserűség volt érezhető hangjában, ami megijesztett.

– Jó, elég lesz a trécselésből, gyerekek! – szorított a vállamra a menedzser. – Hová lett az idegességed, El? Aztán ne az utolsó percben kezdj el hisztizni nekem, hogy nem volt elég időd felkészülni. Még be is kell melegítened – nézett rám szigorúan.

– És mégis kinek a hibája, hogy csak ma hallottam erről az egészről? – fújtam fel az arcom dühösen, mire csak egy gyilkos pillantás volt a jutalmam feletessem részéről. – Sajnálom! – szégyelltem el magam azon nyomban, kifújva a benntartott levegőt. – Majd még beszélünk – villantottam ki a fogaim a fiúra, majd integetve elbúcsúztunk. Bár Jin is éppen befelé tartott, Hobeom nem akarta tovább húzni az időt, s sietősen egy üres kis terembe vezetett, ahol szabadon használatomba bocsájtott mindent.

Mikor a menedzser magamra hagyott, gyorsan körbepillantottam a helyiségben. A próbaterem közepére álltam, s onnan szemléltem körbe a fehér falakat és ajtókat, valamint a tükörfalat, ami a bejárattal szemben helyezkedett el. A világos festéknek és a tükröknek köszönhetően a hely sokkal nagyobbnak hatott, mint amekkora valójában volt. Bár kíváncsi voltam, mi rejtőzik az ajtók mögött, leküzdve az érzést, az egyik sarokban található asztalhoz sétáltam, s benyomtam a rajta elhelyezkedő számítógépet. Míg a szerkezet betöltött, ledobva hátizsákomat az asztal mellett árván álldogáló székre, elővettem belőle a CD-t.

Mielőtt még betettem volna a lemezt, kikerestem a számítógépen egy pörgősebb dalt, s nekiláttam a bemelegítésnek. Idő hiányában inkább csak a fontosabb testrészeimre, így főleg a lábaimra fektettem a hangsúlyt, hiszen mind a Dope, mind a Fire elég erős lábmunkát igényel. Míg nyújtottam, a két koreográfia előnyeit és hátrányait sorakoztattam fel, hogy eldönthessem, melyik lenne számomra az előnyösebb. Végül a Fire mellett döntve, kétszer elpróbáltam azt. Nem voltam maximálisan megelégedve a teljesítményemmel, de sajnos még a hangomat is be kellett melegítenem, s egyszer-kétszer a Stormot is el szerettem volna énekelni.

Gyorsan behelyeztem a fényes kis lemezt a neki fenntartott helyre, s közben már énekeltem is be, hogy amint felcsendül a Storm dallama, neki is kezdhessek. Előkotortam a telefonomat a táskámból, s kikerestem a dalszöveget, hogy véletlenül se vétsek majd hibát a meghallgatáson.

Ahogy telt az idő a félelem lassan elmúlt, s csupán a színtiszta izgatottság maradt meg bennem. Az első éneklésnél még figyeltem a szöveget, de ahogy másodjára nekiálltam, lehunytam szemeimet, s hagytam, hogy a dallam sodorjon magával.

– Gyönyörű volt – tapsolt Hobeom, amint elhalt az utolsó hang.

– Köszönöm! – virult fel az arcom. – Szerinted, van még időm egyszer elpróbálni? – sandítottam rá fél szemmel, s leállítottam az újrainduló dalt.

– Bár te vagy az utolsó, illik meghallgatni a többieket is – jött közelebb, s kivette a CD-t a gépből, majd a tokba helyezte.

– Többiek? – pislogtam rá meglepetten, s belekortyoltam az útközben elővett vizembe.

– Két másik gyakornok szintén esélyes, és mindnyájatoknak ma van a meghallgatása – magyarázta a kezembe nyomva a fekete tokot, s megszeppent alakomat a kijárat felé kezdte terelni. – Előre szólok, hogy ne lepődj meg.

– Miért? – torpantam meg, de rögtön lökött tovább.

– Bent lesznek a banda már meglévő tagjai is, s nekik is van döntési joguk – állított meg végül az egyik táncterem ajtaja előtt.

– Ezek szerint hátrányból indulok – sóhajtottam lehajtva a fejem.

– Hiszek benne, hogy objektíven fognak dönteni – küldött felém egy biztató mosolyt. – Fel a fejjel! – csapott a hátamra, majd fejével a kilincs felé biccentett.

– Hát legyen – sóhajtottam egy nagyot, majd megragadva a rideg vasat, egy határozott mozdulattal benyitottam a terembe. A pillanatok hosszú perceknek tűntek, míg a fa padlózatról felemeltem arcomat... s az első személy, akivel tekintetünk összeakadt, nem más volt, mint Min Yoongi. A döbbenet a másodperc tized töredéke alatt ült ki mindkettőnk arcára, s csak ezután konstatáltam, hogy a két másik gyakornok, a producerek és PD-nim mellett, a BTS minden tagja ott ül a teremben… rajtuk kívül senki más. – Ilyen nincs!