Már
két napja nem voltam az iskolában az esetet követően. A szobámba
zárkózva sírtam naphosszat. Talán csak alvás közben nem folytak
a könnyeim, de ha így is lett volna, nem lehetett volna
megállapítani, mert szemeim folyton-folyvást vörösek és
puffadtak voltak… kivétel nélkül.
Aznap
sem volt másképp. Az ablakom alatt gubbasztottam, apró gombóccá
kuporodva ölelgettem magamhoz térdeimet, mikor a szokásos kopogás
zavart meg.
– Anya,
hagyj békén! – kiáltottam ki, ám az azt követő hang
meglepett.
– Jiyeong
– szűrődött át Jimin halk hangja az ajtó túloldaláról –,
anyukád beengedett.
– Remek!
– motyogtam az orrom alatt. – Már csak ez hiányzott.
– Bejöhetek?
– kérdezte lenyomva a kilincset, de az ajtó nem nyílt, hisz
zárva volt.
– Jobban
örülnék, ha hazamennél – mondtam halkan a falaphoz sétálva.
– Tessék?
Nem hallak. Kérlek, engedj be! – makacskodott a kilincset
rángatva.