Storm - 1. rész

[Van prológus is. Előbb azt olvasd el kérlek!]

Suga POV:

– Hyung?

– Hagyj! – legyintettem a hang irányába félálomban, arcomat még mélyebbre temetve karomban.

– Hyung, ébredj! – simogatta meg hajamat Jimin, mire hajlandó voltam felemelni fejem. – Hoztam kávét is – ejtette ki száján a varázsszavakat dongsaengem, ahogy az asztalom sarkára helyezte a papírpoharat. Egy nagy ásítás kíséretében nyújtóztattam ki elernyedt végtagjaimat, s már ittam is a forró, kesernyés, s éppen ettől életet adó nedűt.

– Mennyi az idő? – néztem a mellettem állóra, aki már nyúlt is a telefonjáért.

– Pontosan negyed három – mosolyodott el halványan, ellenben velem.

– Éjjel vagy délután? Milyen nap van?– kerekedtek el a szemeim ijedtemben.

– Kedd délután.

– Hál’ istennek! – eresztettem ki megkönnyebbülten a tüdőmben rekedt levegőt. – Azt hittem, átaludtam egy egész napot?

– Mikor aludtál el? – csúsztatta kezeit vállamra, s azon nyomban masszírozni kezdte fáradt izmaimat. Először felszisszentem, majd lehunyva szemeimet csak élveztem, ahogy szorgosan munkálkodnak apró kezei.

– Dél körül – fogtam rövidre a választ.

– Nem kellene ennyire megerőltetned magad – sóhajtott, hangja pedig aggódással volt teli. – Hamarosan kiadjuk az új lemezünket, és kezdődik a promóció. Addig kellene pihenned, ameddig megteheted.

– Én is tudom, de nincs mit tenni… ilyen vagyok – paskoltam meg a kezét, majd felállva a székemből, az ajtó felé indultam.

– Most meg hová mész?

– Gondolom, nem a semmiért ébresztettél fel – ásítottam visszafordulva felé. – Legalábbis, nagyon remélem – vontam össze a szemöldököm. Csak bambán pislogott rám, majd hirtelen, mintha megvilágosodott volna, az értelem felragyogott az arcán.

– Bang PD-nim akar velünk beszélni – sietett mellém, majd megragadva a csuklóm, húzni kezdett a folyosón. – Hamarosan oda is kell érnünk.

– De minek? Estére úgyis megbeszélésünk lesz – rántottam meg karját, ezzel visszafogva sebességét, így normális tempóban haladhattunk tovább.

– Csak hetünket hívatta – hajtotta le a fejét. Sosem értettem igazán, mi jár Bang Shihyuk fejében, de most aztán végképp nem.

– Mégis mi lehet olyan fontos? – morogtam az orrom alatt, magamnak szánva a kérdést, de persze Jimin is hallotta.

– Fogalmam sincs, de nem úgy tűnt, mintha valami vidám dologról lenne szó – húzta a száját. Elnézve fancsali ábrázatát, megesett rajta a szívem.

– Nem lesz semmi gond! – borzoltam össze a haját mosolyogva, mire őrült módon vigyorogni kezdett. Mindig sokat törődtem vele, többet, mint a másik öt fiúval, de az utóbbi évben még jobban odafigyeltem rá. Hogy ez a dal miatt volt, amit neki írtam, vagy valami más is bujkált a háttérben, nem tudtam, de nem is igazán izgatott.

– Áh, végre itt vagytok ti is! – csapta össze a tenyereit PD-nim, mikor beléptünk a terembe, ahol az ehhez hasonló megbeszéléseket szoktuk tartani. Semmi különös nem volt a helyiségben. Fehér falak, egy szürke asztal és ugyanolyan színű székek. A minimaizmus tökéletes példája. Az egyetlen dísz a díjainkat őrző kis üvegszekrényke volt az egyik sarokban.

– Miről van szó? – ásítottam egy újabbat, ahogy kihúzva az egyik széket, leültem Jin mellé. Engem Jimin követett, aki az említett másik oldalán foglalt helyet.

– Akkor rögtön a közepébe vágok. – Megköszörülte a torkát, s komoly arckifejezést öltve magára folytatta. – Emlékeztek még a 2015-ös Festa kérdőívekre? – Hirtelen mind szemezni kezdtünk egymással. Régi emlék volt már, s hiába akartuk volna feleleveníteni, úgy sem jöttünk volna rá, mire is gondol pontosan. Ennek ellenére, kicsit bátortalanul, de bólintottunk. – Volt egy kérdés. Egy különös feltételezés, ami most valóra fog válni.

– Nem úgy volt, hogy a közepébe vág? – szólaltam meg unottan, mire Jin oldalba bökött. – Jól van, na! – sziszegtem a fogaim között, szúrósan a hyungomra pillantva.

– Ha egyikőtöknek sincs ötlete, miről beszélek… – vezette körbe reményteli tekintetét a csapaton, eleresztve megjegyzésemet a füle mellett, de mindnyájan csóváltuk a fejünket. – Akkor kénytelen vagyok én elmondani. Nos, már most tudom, hogy néhányan ellenezni fogjátok, de a döntés, az döntés… megszületett és végleges. Értettétek? – pillantott ránk jelentőségteljesen.

– Igen! – hangzott az egyöntetű, katonás válasz, majd füleltünk tovább. Gyötrelmesen hosszúnak tűnt az az idő, míg újra megszólalt. Nagyot nyelve vártam a kis összejövetel okát. Rég láttam hyungot ilyen komolynak, s akkor is csak megjátszotta egy hülye tv show miatt… Az idegesség, s az izgatottság különös keveréke járt át. Kíváncsian figyeltem PD-nimet, s ahogy gyorsan körbepillantottam a helyiségben, a fiúk is hasonló érzésekkel küszködhettek, akárcsak én.

– A következő albumnál a banda már nem hét, hanem nyolc taggal fog rendelkezni. – Az álom rögtön kiszállt a szememből, s a fáradságnak is azon nyomban oda lett. Úgy lesokkolt a hír, hogy először megszólalni is alig tudtam, csak mekegtem-makogtam érthetetlenül.

– Hyu…

– Mi ez a baromság? – ugrottam fel helyemről az asztal lapjára csapa, ezzel megszakítva Namjoon remegő hangját. – Honnan jött ez az eszemet ötlet? Mégis miért kellene egy új tag? – szemeztem dühösen felettesemmel. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy a viselkedésemért akár ki is rúghatnak… képtelen voltam elfogadni a dolgot.

– Yoongi, higga…

– Nem! – löktem le vállamról Jin kezét, aki csak nyugtatni próbált, hogy még időben megmentse a helyzetet… mielőtt még túllépném azt a bizonyos határt. – Választ akarok! Értelemeset – huppantam vissza nagy lendülettel a helyemre, s karba fonva kezeimet, hátra dőltem a széken. Idegességemet nagy levegővételekkel és szüntelenül dobogó lábammal próbáltam kordában tartani, bár eléggé nehezemre esett.

Elképzelni sem tudtam, mégis mi csikarta ki a vezetőségből ezt a döntést. Az egyetlen logikus magyarázat csak… nem! Semmi logikus nem jutott eszembe. Dühös voltam. A végletekig dühös, s az eszemet elborító sötét fátyol nemigen akaródzót feloszlani. Bár mélyen belül tudtam, hogy fele ilyen hangnemet sem engedhettem volna meg a főnökömmel szemben, ez akkor egy cseppet sem érdekelt.

– Yoongi-shi! – sóhajtott egy nagyot hyungnim, két ujjával orrnyergét masszírozva. Ő is feszült volt, de közel sem annyira, mint én. – Tudom, hogy nincs ínyedre a dolog… de ez a döntés hosszas tanácskozás során született.

– Velem – szólaltam meg, kihasználva a levegővételnyi szünetet, amit tartott –, illetve velünk – mutattam körbe a szobában –, senki nem beszélt erről, pedig mi vagyunk a csapat tagjai.

– Hagyod, hogy végig mondjam, vagy szeretnéd, ha a Bangtan továbbra is héttagú lenne, csak éppenséggel nélküled? – A hangszíne hatására azonnal összébb húztam magam.

– Nem tenné… – hebegtem alig halhatóan.

– Nem, valóban nem, de ha nem hagysz más lehetőséget, kénytelen leszek olyan döntést hozni, amit később megbánok. – Az asztalra könyökölve, összekulcsolt kezeivel eltakarva fél arcát, vészjósló tekintettel meredt rám, amitől a szavam is elakadt.

Azt mondják, a szem a lélek tükre… de én most nem Bang Shihyuk lelkét láttam íriszeiben, hanem saját, mihaszna mivoltom tükröződött vissza a sötét szempárban. Rettentően kevésnek, kicsinek, gyengének és sebezhetőnek éreztem magam. Sosem gondoltam, hogy különleges, esetleg pótolhatatlan lennék, de csak ekkor eszméltem rá, milyen apró alkatrész vagyok a hatalmas gépezetben. Egy kicsiny csavar, ami ha eltörik, elkopik vagy megrozsdásodik, egyszerűen kicserélik egy újra, erősebbre és fényesebbre.

Onnantól kezdve meg sem fordult a fejemben, hogy újra a főnök szavába vágjak. Némán, látszólag beletörődve sorsomba, hallgattam, ahogy a felívelő karrierünkről beszél, ami megrekedt egy bizonyos ponton, s ahhoz, hogy tovább emelkedhessünk újításra van szükség... friss vérre, s néminemű új hangzásra. Hisz manapság már mindennek a mozgatórugója az innováció, aminek ha nem teszünk eleget, nem keresünk módot a piac új igényeinek kielégítésére, akár be is dobhatjuk a törölközőt.

Nem értettem egyet az új tag ötletével, mert szerintem máshogy is meg lehetett volna oldani ezt az egészet, ha kaptunk volna időt gondolkodásra. Továbbra is elleneztem a felvetést, ahogy a többiek is, de mégis behódoltunk. Még nem értük el a kitűzött célt, még nem szárnyaltunk eleget ahhoz, hogy ilyen könnyen feladja bármelyikünk is a karrierjét. Együtt kezdtük el, s továbbra is közös erővel kell folytatnunk… plusz egy fő ide, vagy oda.

***

Három hét telt el a bizonyos bejelentés óta. Az ősz már teljes valójában beköszöntött, hideg szelével fújva a tél közeledtének szomorú hírét. A nappalok rövidültek, az éjszakák hosszabbodtak… legalábbis asztrológiai szempontból. Ez már közel sem volt elmondható az én napjaimról. Az új lemez kiadása már a nyakunkon volt, s a rengeteg forgatás, fotózás és utolsó utáni simítás egy-egy dalon minden időmet kitöltötte. Két kezemen meg tudtam volna számolni, hány órát sikerült az ágyamban töltenem az utóbbi héten. Fáradt voltam, a végletekig kimerült, nyűgös, s leginkább senkit nem tűrtem meg a közelemben, ha nem volt muszáj. Kerültem mindent, és mindenkit, ami, és aki nem volt munkával kapcsolatos. Túl akartam lenni már az egészen, hogy a színpadon állhassak, s a rajongók előtt rappelhessek.

– Hyung, itt vagyunk! – bökte meg vállamat Jungkook, mielőtt még a félálmom teljessé nem vált volna. – Siess, és szállj ki, mert vécére kell mennem – sürgetett egyre fájdalmasabban nyomva vállizmomba ujját.

– Jól van már – löktem félre morogva a karját, majd eltolva a furgon ajtaját, a kelleténél nagyobb lendülettel ugyan, de kiszálltam az autóból. A maknae, mintha kilőtték volna, már szaladt is fel a meredek emelkedőn, majd a lépcsőkön, s el is tűnt az ügynökség épületének üvegajtajában.

– Én mondtam neki, hogy sok lesz az a két liter egyszerre – nevetett mellettem Hoseok. Átkarolva vállamat vezetett fel a bejárathoz, beavatva Jungkook incidensének összes érdektelen, apró részletébe. – Izgulsz már? – kérdezte, amint ránk csukódott a lift ajtaja. Mintha csak erre a pillanatra várt volna. Kérdésére a válaszom, egyetlen gyilkos pillantás volt, amiben minden érzésem tükröződött. – Jól van, jól van! – emelte fel védekezőn a kezeit, s kissé eltávolodott tőlem. – Nem mondom, hogy örülök a dolognak, de azért én kicsit izgatott vagyok. Kik az esélyesek, hogyan fognak teljesíteni…

– Legalább a nevüket megmondhatták volna, hogy utánuk nézhessünk – döntöttem hátam a fülke oldalának, de már nyílt is az ajtó, mintha a mindenség is a pihenésem ellen szólt volna.

– Ez benne a legjobb! A meglepetés – vigyorgott a hátamra csapva.

– Ugye ezt te sem gondolod komolyan? – húztam fel a szemöldököm, ahogy felnéztem rá. Arca pillanatok alatt komolyodott el, s egy nagy sóhaj kíséretében túrt a hajába.

– Figyelj, hyung… egyikünk sem repdes az örömtől emiatt, de ha így állsz hozzá, csak neked lesz rosszabb… meg nekünk, és szegény új srácnak. – Nem szóltam semmit, csak kíváncsian figyeltem tovább. – Persze nem könnyű egy tök idegen embert beengedni az életünkbe, pláne úgy, hogy mi már évek óta együtt élünk, de örüljünk annak, hogy van némi beleszólásunk abba, mégis ki legyen a három közül az az egy – mosolyodott el halványan. – Persze tudom, hogy szeretsz úgy tenni, mintha egy tök negatív személy lennél, de néha mosolyoghatnál a kamerán kívül is – csípte megy az arcom kétoldalt, kierőszakolva belőlem egy mosolyt, de amint ez megtörtént kissé sértődötten ellöktem magamtól, amit csak egy jóízű nevetéssel tudott le.

Ezt követően a próbaterembe mentünk, ami a szokásostól eltérően volt berendezve. A tükörfallal szemben egy hosszú asztalsor állt, mögötte székek sorakoztak, amik a számból ítélve a csapat minden tagjának és a producereknek elegendő. A helyiségben rajtunk kívül csak Jungkook és két lány volt, akik papírokat rendezgettek az asztalon. Csendben helyet foglaltunk a székeken és vártunk. Hiába etetett Hoseok az izgalmával, éreztem… tudtam, hogy az igazából idegesség… és nem a jó fajtából.

Hátra dőlve választott helyemen, az egyik legszélső székben, lehunyva szemeimet vártam valami jelre, ami a kezdésre hívja fel a figyelmem. Eközben az egyre csak gyűlő emberek mellékes zsivaját próbáltam kizárni. Pihenésre lett volna szükségünk, nem pedig hülye, szükségtelen meghallgatásokra.

Jimin érkezett utolsónak, s ezt csak onnan tudtam, hogy sűrű bocsánatkérések közepette sietett be a terembe, s ahogy elhaladt a hátam mögött, akkorát taszított a székemen, hogy majdnem az asztalnak csapódott a fejem.

– Aigo, nagyon sajnálom, Yoongi hyung! – szabadkozott, ahogy leült mellém. – Jól vagy?

– Persze! – legyintettem, ahogy aggódó arcára néztem.

– Elég sápadtnak tűnsz. Sajnálom, hogy felébresztettelek – hajtotta le a fejét, s mielőtt bármit is mondhattam volna, Bang Shihyuk felállt, s csendre intve a társaságot, behívta a gyakornokokat. Meglepetésemre a három fiú helyett csak kettő jött be.

Egyikük nagyon sovány volt, a lélekjelenléte pedig elég halovány. Izzadt, s ügyetlenkedett is kissé, pedig csak pár lépést kellett megtennie az ajtótól. Hangja halk volt, s megremegett, ahogy bemutatkozott. Elképzelni sem tudtam, honnan jött PD-nimnek az ötlet, hogy pont ő lehetne a nyolcadik. Persze még nem hallottam és láttam semmit tőle, de a kisugárzásából hiányzott valami, aminek egy Bangtan fiúban meg kell lennie. Ugyan átéreztem a helyzetét, hisz én is jártam meghallgatásokra... de más a helyzet, ha gyakornok akarsz lenni, és megint más, ha már egy sikeres banda új tagjaként akarsz debütálni. Mindenesetre az öreg nem bolond, érti a dolgát, szóval ha ő adott a srácnak egy esélyt, akkor én is.

A másik a szöges ellentéte volt az elsőnek… már a megjelenésével is magabiztosságot sugallt. Izmosabb alkatú, magas fiú, hangja erős és határozott volt, tónusa pedig már beszéd közben is kellemesnek bizonyult… Alig vártam, hogy énekelni halljam. Őt már jobban el tudtam képzelni a csapatban, még akkor is, ha csak pár szót mondott magáról.

– A harmadik gyakornoknak is hamarosan ide kell érnie – nézett az órájára hyungnim. – Ti addig készüljetek elő – bólintott mosolyogva a két fiú felé.

Már tíz perc is eltelt, a két fiú ennél jobban már nem hangolódhatott rá a meghallgatásra, de a harmadiknak még híre sem volt. Próbáltam rábeszélni a főnököt, hogy kezdjük el nélküle, hisz kettőből is tudunk választani, de ragaszkodott ahhoz, hogy várjunk, ezért vártunk.

A tíz percből negyed óra lett, majd húsz perc, mire végre lenyomódott a fehér ajtó szürkére festett vaskilincse. A falap halk nyikorgással tárult ki. Először az alak bakancsát pillantottam meg, ahogy lassan sarkától ujjáig gördül talpa a talajon. Komótosan pásztáztam végig a szakadt, szürkés farmerét, majd az egyszínű bordó pulóverét. Semmi különös, esetleg említésre méltó nem volt benne, de amint arcára tévedt szemem, s tekintetünk összeakadt, nem csak a lélegzetem akadt el, de a szívem is kihagyott egy ütemet.

– Mi a fasz? – hebegtem nagyot nyelve.

– Áh, végre megérkeztél! – csapta össze a tenyerét Bang Shihyuk, minek hatására megszakadt a szemkontaktus köztem és El között, ahogy a producer felé pillantott. A lány kissé megremegett, majd riadt tekintettel kiszaladt az ajtón… PD-nim pedig utána.

– Mi a franc folyik itt? – suttogtam Jiminnek, de ő csak pislogás nélkül meredt maga elé. – Mégis mit keres itt? Mi az, hogy „végre megérkezett”? – emeltem fel a hangomat.

– Yoongi-ya…

– Semmi „Yoongi-ya”! – szakítottam félbe Jint dühösen. – Ő lenne a harmadik? Ez komoly? Egy lá…

– Látványos előadást fog nekünk mutatni. Igazad van, hyung – vágott szavamba Tae, majd kissé hátrébb lökve a mellette ülő, magáról még mindig nem tudó Jimint a székében, felém hajolt. – Csak várjuk ki, mi lesz a vége. Egyikünk sem tudja, mi folyik itt, de mindennek megvan a maga oka – suttogta, majd még közelebb hajolt. – Egyébként hallottam, ahogy próbált korábban… neked is meg kell hallgatnod – vigyorgott a képembe.

– Mi van? Szóval te tudtad, hogy ide jön? – fakadtam ki, mire kétségbeesetten csitítani kezdett.

– Nem tudtam, csak sejtettem… szoktam hallani ezt-azt – kacsintott rám. Már épp szóra nyitottam a szám, mikor kinyílt az ajtó, s PD-nim lépett be rajta Ellel az oldalán. Taehyung azonnal visszahelyezkedett a székébe, de egy újabb vigyort azért még felém küldött, míg én csak meglepetten pislogtam rá. Az már biztos, hogy nála érdekesebb személyiséggel még nem találkoztam.

– Yung Iseul vagyok – hajolt meg El, amint hyungnim visszaült az asztalhoz. Mosoly ült az arcán, de lerítt róla, hogy erőltetett volt. Kellemesen bizsergető érzés futott rajtam végig a semmiből. Izgatott lettem, annak ellenére is, hogy nem akartam új tagot a csapatba, azt meg pláne nem, hogy pont ő legyen az… de mégis.

Az asztal lapjára könyökölve támasztottam meg állam összekulcsolt kezeimmel, majd féloldalas mosolyra húzva ajkaimat suttogtam szavaim: – Lássuk, mit tudsz!