Storm - 3. rész

El POV:

Hosszú percek… talán negyed órája már, hogy szinte önkívületi állapotban figyeltem a földön fekve a fehérre meszelt plafont. Képtelen voltam felfogni, hogy alig egy hét – de lehet már kettő is… ki számolja? – telt el a maghallgatás óta. A napok felgyorsultak, s hirtelen egyedül, a kicsi lakásom szinte már üresnek mondható szobájában találtam magam.

Talán akkor vesztettem el az idő fonalát, mikor Yoongi a próbaterembe cibált. Ahogy ott álltunk a helyiség közepén, olyan erőtlennek mégis boldognak éreztem magam. Bármennyire is gondolkodtam, arra jutottam, hogy ez volt az első bók, amit a fiútól kaptam. Úgy éreztem, még ha nem is kerülök be a bandába, már csak azért megérte az a sok szenvedés, hogy hallhassam ezeket a szavakat Suga szájából. Nagyobb elismerés volt ez számomra bárki másénál, hisz tudtam, hogy nem szimpatizál velem… mégis engem választott.

Miután a kezdeti döbbenet elszállt, s Yoongi erőteljes hangja becsalogatta a másik két gyakornokot, no meg pár hívatlan vendéget, fizikálisan érzékelhető volt, ahogy megfagyott a levegő a teremben. Bang Shihyuk arcát elnézve, valamiféle robbanásra számítottam, ám a fortyogó düh helyett váratlan nevetés tört elő belőle. Valóban viccesnek találta a helyzetet? Esetleg kínjában nevetett? Ez titok maradt… bár nekem inkább az utóbbi tűnt valószínűnek. Mindenesetre jót mulatott a kisebb jeleneten, amit a rapper okozott.

Amint PD-nim nevetése alábbhagyott, kiküldött minden illetéktelen személyt a teremből – beleértve engem is. A hosszúnak mondható tanácskozás, inkább vitának volt mondható. Bár nem értettem egy szót sem, az biztos, hogy szinte csak Bang PD és Yoongi hangját lehetett hallani… s nem boldog eszmecsere folyt az ajtó túloldalán.

Nem sok idő telt el, s újra behívtak bennünket, majd minden producer intézett felénk néhány szót. Talán Suga korábbi szavai, s az, ahogy végig engem figyelt unottan – mégis egy halovány mosollyal az arcán – volt az oka annak, hogy nem lepődtem meg a döntésen. Talán… sőt, valahol mélyen biztos voltam benne, hogy rám esik a választás. Hogy ez Yoongi határozott kiállásának hatására történt volna, vagy valóban én voltam a jobb, fogalmam sincs. Őszintén szólva, a két másik gyakornokra nem igazán figyeltem, a saját előadásom pedig kiesett. Mintha nem is én lettem volna… mintha ott sem lettem volna.

Hosszú napok teltek el, de még mindig nem tértem magamhoz igazán. Képtelen voltam felfogni, hogy sikerült… bekerültem. Nem is akárhová. S most csak percek választottak el attól, hogy az egyéves otthonomat csak úgy elhagyjam.

Hiába volt apró… egyetlen szobával, amit majdhogynem kitöltött az ágy és a szekrény; egy fürdővel, ami lényegében maga volt a tuskabin vécével felszerelve; egy főzőfülkének sem nevezhető, közvetlen a bejárat mellett elhelyezett villanyrezsóval, mosogatóval és hűtővel. Mindezt egy talpalatnyi terasz koronázta, ami arra volt elegendő, hogy egy műanyagszéket kirakva még éppen el tudtam húzni az üvegajtót, hogy kilépve rajta beszívhassam Gangnam páratlanul friss levegőjét.

Nem volt egy luxuslakás, s kertelés nélkül mondhatom, elég nagy visszaesés volt színvonalban ahhoz képest, ahogy korábban a bátyámmal éltem. Mégis… rengeteg emlék gyűlt össze itt egy év leforgása alatt. Itt született a legtöbb dalom, ezen a padlón dőltem le minden egyes nap öt percre a próbák után mielőtt a munkába mentem volna. Ezek a falak nézték végig, ahogy kezdetben átsírtam az éjszakákat, s azt is látták, ahogy lassan egyre erősebbé váltam… Amikor már mosolyogva értem haza, s nem a sírástól voltak álmatlanok az éjszakáim, hanem a tanulás miatt. Figyelemmel kísérték, hogy egyre több terhet veszek a vállamra, ám az mégsem nyom össze… nem! Kihúzott háttal viseltem a megpróbáltatásokat, s ennyi idő elteltével elértem utam feléig.

– Innen már csak fölfelé vezet az út – mondtam ki hangosan gondolataimat. Még egy darabig szemeztem a fehér plafonnal, majd egy halk kopogás zavarta meg fontos teendőmet. – Nyitva! – szóltam ki unottan, arra sem méltóztatva a vendéget, hogy felállva a földről, én nyissak neki ajtót.

– Összepakoltál mindent? – lépett be hasonló udvariassággal Taejun, álmosan beleásítva kérdésébe.

Kim Taejun volt az, akivel először találkoztam, miután megérkeztem a Big Hithez. Ő vezetett körbe, ő talált nekem munkát, s ő volt az is, aki segített beköltözni. Mint később kiderült, neki ez a munkája. Ő teszi meg a gyakornokokkal azt a bizonyos első lépést, ami ahhoz szükséges, hogy hivatalosan az ügynökségnél dolgozzanak. Egyfajta menedzser. Ritkán láttam mióta bekerültem, de most, hogy eljött a költözés ideje, újra a segítségemre sietett, akárcsak valamiféle lovag, hogy cipelje a nehezebbik bőröndömet.

– Ne lustálkodj! – bökte meg lábával combomat, majd a szoba végébe sétált az említett, kerekekkel felszerelt monstrumért.

– A költözés nem az én világom – fordultam az oldalamra. Úgy szenvedtem, mint egy kisgyerek, akinek iskolába kell mennie. Hiába voltam izgatott az új helyzet miatt, tartottam is tőle. El kellett hagynom a megszokott környezetemet, s szembe kellett néznem az ismeretlennel. Persze, belemagyarázhatnám ezt is, de nem ez volt a fő oka. Adott hét fiú, akik hosszú évek óta együtt élnek, én meg, mint valami elefánt a porcelánboltba, berontok a megszokott életükbe, s összetöröm a komfortérzetüket a jelenlétemmel.

– Yah! Szedd össze magad, nem érek rá egész nap! – zsörtölődött idegesen Jun, míg kiharcolta a szűk ajtón a bőröndöt. Nem válaszoltam, csak egy sóhaj kíséretében felpattantam, s a maradék holmimat összeszedve elindultam.

– Hát, itt a búcsú ideje – támaszkodtam meg az ajtófélfában, s egy végső pillantást vetettem az apró lakásra.

– Ne legyél ennyire szentimentális – nevetett Taejun.

– Most hagyom el a második otthonomat, már hogyne lennék az? – vágtam rá felháborodott hangon, de nekem is halvány mosoly ült az arcomra. Egy legeslegutolsót még hátratekintettem, majd bezárva az ajtót, a folyosó vége felé járó férfi után siettem. – Legalább megvárhatnál! – estem be mellé a liftbe, s felfújt arccal, dühösen meredtem rá.

– Ezt a sértődős arcot még gyakorolnod kell, mielőtt máson is bevetnéd – rázta lemondóan a fejét Jun, mire elkuncogtam magam.

Az út további része semmitmondó beszélgetéssel telt, ami legalább kicsit elterelte a sötét gondolataimat a beköltözésről.

– Meg is érkeztünk – tette le a bőröndöt Jun új otthonom küszöbe előtt, hogy kihalászva zsebéből a kulcsot, kizárhassa az ajtót.

Már a kocsiból kilépve görcsbe rándult a gyomrom, s az idegesség tünetei csak fokozódtak, ahogy egyre közelebb jutottunk ehhez a pillanathoz. A táskám füle teljesen átnedvesedett az izzadó tenyeremtől, a számat pedig teljesen szétrágcsáltam, miközben a mélykékre festett ajtóval szemeztem.

– A fiúk nincsenek itthon. Valószínűleg késő estig egyedül leszel, szóval van időd kipakolni – lökte ki az ajtót, s egy könnyed mozdulattal behelyezte a lakásba a táskámat, majd szusszant egyet. – A folyosó legvégén jobbra van a szobád. Egy gardróbból lett átalakítva neked. Ebből kifolyólag viszonylag kicsi, de talán már hozzászoktál a szűk helyekhez. – Halványan elmosolyodott, ahogy meglátta kissé rémült arcomat.

Nem arról volt szó, hogy valóban féltem volna. Egyszerűen a tudat, Jun perceken belül magamra hagy egy nagy, üres, számomra idegen lakásban… nem kellemes érzéssel töltött el.

– Nem kell aggódnod, hamar megszokod majd – paskolta meg biztatón a vállam.

– Köszönök mindent Taejun! – néztem fel rá hálásan. – Most már boldogulok – villantottam ki a fogaim.

Miután Jun elment, még percekig visszhangzott fejemben az ajtó csukódásának hangja. Csak ott álltam a küszöbön tétlenül. Egy idegen testnek éreztem magam egy szervezetben. Egy kórokozónak. Megfertőztem egy jól működőd rendszert a jelenlétemmel. Hiába voltam eleinte izgatott, most mégis egy fölösleges keréknek éreztem magam, s féltem, hogy a fiúk is így érzik majd… még ha nem is mondják.

Lassacskán túltéve magam a melankolikus hangulatomon, megpaskoltam az arcom, s rávettem magam, hogy szétnézzek a házban. Ahogy körbepillantottam a helyiségben, ahol álltam, apró mosolyra húzódtak ajkaim. Egy olyan szemnek, ami a rendhez szokott, kupisnak tűnhetett a szűkös folyosó, amit mindkét oldalról polcok szegélyeztek, nekem mégis inkább az „otthonias” szó jutott eszembe. Temérdek cipő és egyéb oda nem illő holmi hevert itt-ott, ám jobban szemügyre véve a sorokat, megfigyelhető volt némi rendszer a káoszban.

Egy nagy levegőt véve újabb erőt merítettem, s levetve bakancsomat, átléptem a földön heverő táskáim felett, s elindultam a ház felfedezésére. Helyiségről helyiségre sétáltam, szépen sorban.

A konyhával kezdtem, ami étkezőként is funkcionált. Bárhogy térültem-fordultam, a hely még négy személynek is szűkös lett volna, nemhogy hétnek… vagyis most már nyolcnak. A mosogatóban heverő szennyes edényeken megakadt a tekintetem. Bár sosem voltam valami házias, úgy gondoltam, mivel időm engedi, besegítek egy kicsit. Így alakult, hogy nekiálltam mosogatni.

Alig kezdtem bele, ahogy feltekintettem a konyhaszekrényre, szemben találtam magam Jiminnel… vagyis a fényképével, ami egy állványon díszelgett. A tudat, hogy a fiúk ilyesmiket is tartanak maguknál, megmosolyogtatott. Esetleg egy fan ajándéka lehetett? Vagy ez motiválja őket a házimunkára? A gondolattól halkan felkuncogtam, s folytattam tovább a mosogatást.

Dolgom végeztével még az asztalt is letöröltem, s csak utána indultam a következő helyiségbe, a fürdőszobába. Nem néztem körül tüzetesebben, de különös boldogsággal töltött el a tuskabin és a mosógép látványa. Mindkettő nagyon hiányzott az albérletemből…

A következő három szobába, vagyis a fiúk hálószobájába csak épp bepillantottam, de még azt is tolakodónak éreztem. Az egyik szoba igen kicsi volt, egy emeletes ággyal az egyik és egy szekrénysorral a másik oldalán. A következő már valamivel nagyobb méretekkel büszkélkedhetett, de ezt három főre tervezték. Egy emeletes ággyal az egyik oldalon, egy szimplával a szoba közepén és két szekrénnyel a túlsó fal mentén. Rögtön tudtam, hogy ez Taehyung, Jimin és Hoseok szobája. Bár a felismerésben sokat segített, hogy Tae többször tett említést, milyen nehéz néha velük lenni. Azt is tudtam, hogy hivatalosan az emeletes ágy alsó szintje az övé. A harmadik szoba valamivel nagyobb volt az elsőnél, s két oldalt egy-egy szimpla ágy állt. Amint az egyik mellett megláttam néhány Mario figurát, azonnal tudtam, hogy Jin az egyik, aki itt alszik. Ebben csak megerősített, hogy a szobában lévő TV előtt hevert néhány Nintendo játék. Megpillantva a régi konzolt, magával ragadott a nosztalgia. Néhány emlékkép, ahogy a bátyámmal játszunk egymást lökdösve… Az utolsó szobát volt a legnehezebb elhagynom. Jin valamiért többszörösen a családomra emlékeztetett… már a turné alatt is.

Halvány mosollyal arcomon léptem ki a helyiségből, s egyenesen a szemben lévő ajtóra meredtem. Ez lesz az én szobám… A többi eléggé be volt lakva, így elképzelésem sem volt, hogy nézhet ki az enyém. Az egyetlen, amit tudtam, hogy kicsi. Nagy levegőt véve nyomtam le a kilincset, s lehunyt szemekkel nyitottam be a helyiségbe. Mikor felnyitottam pilláimat, teljes sötétség fogadott.

– Tiszta hülye vagyok! Nyilván le van kapcsolva a lámpa, ahogy a többiben is le volt – morogtam az orrom alatt a fejem rázva, majd felkattintottam a lámpát.

Először a fehérre festett falakon akadt meg a tekintetem, majd az ajtóval szembeni keskeny ablakon. Ahogy végig futtattam szemeim a szobán, be kellett ismernem, valóban kicsi. Az ajtó a baloldali falnak nyílt, s azon az oldalon semmi sem volt a fal mentén. A jobboldalon, a bejárat mellett közvetlen egy plafonig érő fehér szekrény álldogált üresen. Annak végében az ágy helyezkedett el, mely egészen a szemközti falig ért. Az ablak alatt még állt egy kislámpával felszerelt asztal egy szék társaságában. Lényegében egy két ajtónyi szélességű, hosszú helyiségről volt szó, viszont a világos falaknak és bútoroknak köszönhetően tágasabbnak tűnt a valósnál.

Egy rövid ideig még elnézelődtem az üres szobámban, majd elhatározva magam, becipeltem a táskáimat, s feltöltöttem a szekrényt, megágyaztam… életet vittem az apró helyiségbe. Dolgom végeztével még körbenéztem a ház többi részében, majd vettem egy forró zuhanyt.

A kockás sortomban és fekete pólómban elterültem az ágyamon, s csak meredtem a plafonra, ahogy azt délután is tettem. Most is az volt a probléma, mint akkor. Túl hamar végeztem, s szokatlan volt számomra a szabadidő. Hosszú ideje ez volt az első olyan napom, mikor sem óráim nem voltak, se munkába nem kellett mennem. Azt hiszem, azt mondanom sem kell, hogy a tanulásra pedig nem vitt rá a lélek.

Tehát ott feküdtem egyedül, egy tök üres lakásban, este nyolckor, mindenféle fontos teendő nélkül. Valami hasznossal akartam tölteni az időt lefekvésig. Végül a hang, ami célra vezetett, a hasam korgása volt. Nem is gondolkoztam sokáig, felhúztam magamra egy melegítőt, egy pulcsit, majd kisietve a szobámból, felkaptam a bakancsom, s leugrottam a kisboltba, amit idefelé láttam a kocsi ablakából. Csupán két utcányit kellett sétálni. Ráérősen elnézelődve a polcok között kigondoltam, mit kellene főzni, majd megvéve a hozzávalókat, vidáman sétáltam vissza a dormba.

Egy röpke óra alatt összedobtam egy ragut, s meg is vacsoráztam. Mivel általában több napra főztem, így olyan sok lett, hogy a fiúknak is bőven maradt, akár még repetára is. Hagytam nekik egy üzenetet, majd teli hassal – kihasználva az adott lehetőséget – korán lefeküdtem.

Jimin POV:

– Nem, most te vagy a soros.

– Ne már! Hyung, nem csinálnád meg? Te vagy a ramen mester – hízelgett Taehyung Yoonginak, akit láthatóan nem hatottak meg a fiatalabb kiskutyaszemei.

– Dehogyis! Amíg elkészül, pont le tudok fürödni – ásított benyitva a lakásba. Hirtelen kellemes ételszag csapta meg az orrunkat, mire minden száj elhalkult.

– Úgy érzem, senkinek nem kell főznie – jegyezte meg Jin, s lerúgva magáról a cipőit, már sietett is a konyhába. – El is van mosogatva! – informált minket a távolból.

– Az egyik menedzser járhatott itt? – gondolkodott el Namjoon.

– Hát, akkor még mindig itt van – jegyezte meg Jungkook egy ismeretlen pár bakancsra mutatva, aminek méretéből nőre tippeltem volna. Kíváncsian battyogtam a konyhába, ahol Jin tányérokba szedte ki az ételt.

– Mi ez? – ült le izgatottan Tae az egyik tányér mellé.

– Nem tudom, de finom – foglalt helyet Jin is.

– Ki főzte?

– El – válaszolt röviden Jin Namjoon kérdésére.

– El?! – kérdeztünk vissza egyszerre meglepetten.

– Basszus, tényleg! – csapott a fejéhez Taehyung. – Meg is feledkeztem róla, hogy ma költözik be.

– El… – ismételtem a nevet a kanalamat lesve. Én is teljesen elfelejtettem… de nem csak a költözést, hanem ezt az egész új tagos dolgot. Annyira lesokkolt, mikor megpillantottam a meghallgatáson, hogy teljesen kikapcsolt az agyam. Még mindig szinte alig fogtam fel, hogy mostantól velünk fog lakni, s hogy ő is a csapat tagja lesz. Egyáltalán hogy lehetséges ez? Újra fiúnak fogja tettetni magát? Miért megy bele ilyesmibe? Milyen lesz az életünk plusz egy fővel? Egyébként is… továbbra sem tudom elképzelni a nyolcfős Bangtant. Jungkookhoz hasonlóan, ő is képes lehet helytállni bármilyen poszton, ráadásul még producerként is tevékenykedik. Sok gondolat kavargott a fejemben, de egyik sem volt felkavaróbb annál a felismerésnél, hogy Ellel egy fedél alatt fogok élni. Hogy nézhet ki reggel? Mennyit alszik? Kelleni fog fürdőszoba rend? Eddig megvoltunk, de ő mégis csak lány…

– Jimin-ah! – paskolta meg a vállam Hoseok, mire összerándult minden izmom, s ijedten meredtem a mellettem ülőre. – Minden rendben? Fáradt vagy, igaz? Edd meg szépen, fürödj le, és pihend ki magad holnapra. Hosszú napunk lesz.

– Rendben – bólintottam, s tovább kanalaztam a levest. – Ez finom! – néztem fel meglepetten. Az asztalnál már csak hárman ültünk.

– Nem kell azért túldicsérni. – lökte ki maga alól a széket Yoongi, ahogy felállt. – Ehető volt.

– De kis morcos vagy – követte nevetve Hoseok az idősebbet, s ő is betette tányérját a mosogatóba. – Szerintem tök jó, hogy van még valaki, aki tényleg tud főzni.

– Én is…

– A „tényleg” alatt azt értem, hogy nem zacskós rament – vágott közbe nevetve. Yoongi sértődötten motyogott valamit az orra alatt, amiből csak Gordon Ramsay nevét vettem ki, ami mosolygásra késztetett. Már megint a steakkel jön… – Jó éjszakát Jiminie! – paskolta meg a vállam Hoseok, ahogy elment mellettem.

– A grillben igenis jó vagyok – hallottam még messziről Yoongi megjegyzését.

– Persze-persze, hyung. Senki sem állította az ellenkezőjét – helyeselt neki Hoseok szórakozottan. A kis jeleneten elkuncogtam magam, majd újra eszembe jutott El. Mégis hogy fog ő beleilleni az életünkbe? Mi fog megváltozni, s mi lesz más? Egyáltalán marad bármi is a régi?