Rain - 16. rész

El POV:

– Mi van? – vetettem szúrós pillantást a küszöbön álló három fiú felé, akik megzavarták az egész emelet nyugalmát.

– Megyünk a partra – vigyorgott Taehyung eszeveszetten.

– Ha már a tenger mellett vagyunk, illik meglátogatni – tette hozzá Hobie.

– Én kész vagyok! – lökött arrébb Seomin, aki már tengerparti felszerelésben, egy törölközővel a kezében mosolygott a fiúkra. Ezt meg hogy a fenébe csinálta?

– Te egy… egy lánnyal vagy egy szobában? – tért magához Jungkook a korábbi sokkból.

– Nekem szabad – karoltam át vigyorogva a nálam pár centivel alacsonyabb lányt, aki rámkacsintott, besegítve ezzel, hogy húzzam szegény fiú agyát. A srácok döbbenten álltak előttünk. Jungkook még nyelt is egy nagyot.

– Na, mi van? Nem megyünk? – tapsolt egyet Seomin.

– De! – rázta meg a fejét Hoseok, majd elindult a lány és Jungkook társaságában.

– Én megvárom Elt! – kiáltott utánuk V.

– Gyere be! – sóhajtottam. Tae készségesen besétált, s becsukta maga után az ajtót. – Nem tudom, hogy mehetnék fiúkét strandra – osztottam meg vele jelenlegi legnagyobb problémámat, az ágyra dőlve, akár egy zsák krumpli.

– Mi pólót szoktunk felvenni a nap miatt – ült a sarokban pihenő fotelba.

– De én nem vagyok idol, engem nem kell félteni a természetes napfénytől – gúnyolódtam, kissé felé fordulva. A látványtól apró mosoly kúszott az arcomra. V keresztbe tett lábakkal ült, könyökeit a karfán támasztva, ujjait mellkasa előtt összekulcsolva. Az csak hab volt a tortán, hogy kellékszemüvege, hetykén pihent az orra hegyén. Úgy festett, mint valami pszichológus.

– Nem, nem vagy idol, de még lehetsz – tolta fentebb a keretet mutatóujjával. Cselekedete és a felvetése egyaránt nevetést váltott ki belőlem. Mindig fel tud vidítani.

– Hülyeségeket beszélsz! – túrtam elő a párnám és hozzávágtam. – A kötésem a póló alól is látszani fog – heveredtem vissza, tovább taglalva a bajomat.

– Fekete póló?

– Kicsit se néznének bolondnak! – forgattam a szemeim.

– Ugyan! Csak mi leszünk ott, ne agyalj ezen ennyit! – állt fel, s fejemre dobta a párnát. – Kint megvárlak.

Beletörődve helyzetembe, gyorsan felkaptam egy fürdőgatyát, egy fekete pólót és a sneakeremet egy papucsra cseréltem, majd vállamra dobva egy törölközőt léptem ki a szobából.

– Mehetünk! – indultam el lehajtott fejjel.

– Na, jó móka lesz! – borzolta össze a hajam, amint utolért, de futásnak is eredt abban a pillanatban. Megilletődve pillantottam távolodó alakja felé, majd nevetve utánaeredtem.

Egészen a partig szaladtunk, mire sikerült beérnem. Az a tíz centi magasságkülönbség hihetetlen előnyt jelentett neki. Csak azért sikerült elkapnom, mert megállt. A fejére dobtam a törölközőm, majd a két végénél megragadva kezdtem el ide-oda húzgálni, így tönkretéve a tökéletesen beállított frizuráját.

– Megérdemelted! – öltöttem ki a nyelvem. Hirtelen egy sunyi mosoly kúszott az arcára, én meg, ahogy tudtam, rohantam a srácokhoz, élő pajzsként használva Jint. – Mit akarsz? – lestem ki az értetlenül pislogó fiú háta mögül.

– Hyung! – kiáltott V, mire Jin bólintott, s megragadta a vállamat. Tae abban a pillanatban mellettem termett, s a bokáimnál fogva felemelt a földről. A két fiú egy, a tengerbe nyúló stégig cipelt.

– Ugye nem akartok… – kezdtem el ficánkolni, amint rájöttem gonosz tervükre, de már késő volt. A mondatomat sem tudtam befejezni. Lendítve rajtam egyet, a hullámzó vízbe dobtak.

– Szemetek! – szidtam őket lihegve, ahogy a felszínre harcoltam magam. – Akkor legalább húzzatok ki – úsztam a stég széléhez, s felnyújtottam a karjaim.

– Bocsi, de ezt nem hagyhattuk ki – nevetett Jin. Mindketten lehajoltak, s ki-ki megragadta a hozzá közelebb eső kezemet. Önelégült vigyor rajzolódott ki az arcomon, s mielőtt ezt észrevehették volna, egy határozott mozdulattal berántottam őket a vízbe.

– Bomba! – szaladt le a stégen Hobie, s beugrott közénk, akit Jimin hasonlóképpen követett. Rapmon és Jungkook megragadva Sugat, behajították a vízbe, majd ők is csatlakoztak a társasághoz.

Röhögcsélve fröcsköltük egymást, néha lenyomva a másikat a víz alá. Úgy elszórakoztunk a vízben, hogy észre sem vettük, mennyire eltelt az idő. A Nap már lement, s egyre több csillag borította az eget.

– Azt hiszem, ideje lenne visszamenni – mászott ki Rapmon. – Holnap koncert. Reggel 9-kor kezdődik a próba.

Mindenki gyilkos tekintettel nézett az ünneprontó leaderre, de tudták, hogy igaza van. Engedelmes gyerekek módjára, szépen lassan mind kikászálódtunk a vízből, majd köszönés után a saját szobánk felé vettük az irányt.

– Merre jártál? – kattant fel hirtelen a fotel melletti lámpa, ahogy beléptem a sötét szobába. Seomin a szigorú tekintetével úgy festett, mint egy anyuka, aki egész éjjel várja, hogy kislánya hazaérjen… de természetesen a lány jóval a megbeszélt időpont után érkezik. Jogosnak éreztem szúró pillantását, hisz míg ő mellettem volt, én magára hagytam. – Nem is láttalak egész délután… Ráadásul, a fiúk is eltűntek mellőlem – panaszkodott karba tett kézzel.

– Bocsi – simítottam a tarkómra egy halvány mosoly kíséretében. A kellemetlen csendet a hasam korgása szakította félbe, mely hatalmas dörgéssel töltötte meg a szobát. Eddig észre sem vettem, mennyire éhes vagyok…

– Ettél mostanában? – nézett végig rajtam miután felállt.

– Nem – válaszoltam, szinte kérdezve, megszakítva vele a szemkontaktust.

– Aigo! – rázott meg vállaimnál fogva. – Olyan felelőtlen vagy! Nem is láttalak még ma enni. A staff már rég megvacsorázott – sétált fel-le a szobában, míg én leültem az ágyamra. – A szálloda büféje ilyenkor már nem elérhető… Megyek, keresek valami ehetőt – sóhajtott. – El ne mozdulj! – nézett vissza az ajtóból homlokráncolva. Seomin egy igazi unnie!

Hosszú percek teltek el, egyre csak fájó hasamat nyugtatva, mire kopogást hallottam. Végre visszaért! Hatalmas vigyorral az arcomon szaladtam az ajtóhoz.

– Megmentőm! – tártam szélesre az ajtót, ám nem a várt lány állt az ajtóban, így a felhőtlen mosolyom legörbült, s zavaromban kissé elpirultam. – Yoongi hyung? – köszörültem meg a torkom, tekintetem a földre vezetve a fiú meglepődött arcáról.

– Nem rám vártál, mi? – lépett be a helyiségbe, gyengéden félrelökve az útból. – Ülj le! – utasított. Zavartan pislogtam rá, majd mégis engedelmeskedve neki, helyet foglaltam törökülésben az ágy tetején. – Ma még nem ettél, igaz? – helyezkedett el mellettem, egy papírzacskót és egy doboz kólát dobva az ölembe. Döbbenten néztem hol rá, hol a „hozományára”.

– Honnan veszed? – ráncoltam a homlokom, ám hasam újra mordult egyet, ezzel elárulva engem. – Köszönöm! – sütöttem le a szemem vörös arccal.

– Egyél! – biccentett felém, mire lassan elkezdtem kibontani a zacskót. – De siess, mert addig nem megyek el, míg meg nem eszed – dőlt hanyatt a fekhelyemen. Mi ez a gondoskodás? Kissé kapkodva, gyorsított tempóban kezdtem el falatozni a hamburgeremet.

– Jin küldött? – kérdeztem két falat között. Ez a legésszerűbb magyarázat, hiszen Yoongi utál, nem?

– Nem.

– Miért? – meredtem rá értetlenül.

– Ne kérdezősködj! Örülj, hogy valaki hozott kaját! – förmedt rám idegesen, felém se nézve. Nem zargatva tovább „megmentőmet”, gyorsan befaltam a második és a harmadik hamburgert is, majd lehúztam az üdítőt, s egy jóleső büfögés után elterültem a fiú mellett.

– Ez kellett nekem! – simogattam domboruló hasamat. – Még egyszer köszönöm! – fordultam felé, de azt kellett észrevennem, hogy a szőkeség az igazak álmát alussza… vagy valami ahhoz hasonlót.

Oldalamra fordulva kezdtem vizslatni a fiú arcát. Tejfehér bőr, hosszú pillák, piros ajkak. Egy ilyen édes arc, hogy rejthet egy ilyen személyiséget? Ahogy halkan szuszogott mellettem, olyan békésnek tűnt. Néha grimaszokat vágott, ami kuncogást váltott ki belőlem.

– Meddig akarsz bámulni? – kérdezte még csukott szemekkel. A meglepettségtől hirtelen megrándult az összes izmom, majd a röpke szívrohamot követően megköszörültem a torkom.

– Én nem is bámultalak – fordítottam hátat neki, elővéve a legmagabiztosabb hangomat..

– Persze, hogy nem – mondta gúnyos hangnemben és a zajból ítélve felült. Vállamnál fogva a hátamra fordított, s kérdő tekintettel nézett le rám. A helyzettől kissé elpirultam, s zavaromat csak erősítette a tekintete, mely olyan volt, mintha a lelkem legsötétebb titkait is tisztán látná.

– Csak azon gondolkodtam, hogy egy ilyen kellemetlen és kelletlen ember, hogy rendelkezhet egy ilyen helyes pofival – ültem fel, s megböktem a mellkasát.

– Még hogy kelletlen! – morgott, ellökve a kezem. – Szép köszönet a kajáért, mondhatom! – állt fel sértődötten.

– Ez egy ritka pillanat volt – fontam karba a kezeim.

– Igen, az első és az utolsó – nézett vissza rám dühösen.

– Sajnálom, de nem találtam… ó! – tört be Seomin az ajtón, de ahogy megpillantotta Sugat, elakadt a szava. – Szia! – pislogott értetlenül.

– Szia! – trappolt ki idegesen a szőkeség, majd bevágta maga után az ajtót.

– Ez meg mi volt?

– Én sem tudom! – vágtam hanyatt magam fájdalmasan. Kiismerhetetlen alak…