Ismeretlen ismerős (Jimin oneshot)

FIGYELMEZTETÉS!

A történetben durva, bántó szavak olvashatók, illetve előfordul erotikusnak minősíthető tartalom.

– Hogy én mennyire nem szeretem a Halloweent! Anyáék meg elmennek utazgatni… – morogtam, ahogy belebújtam a pulóverembe. – Ez is csak egy hülye ünnep, amit divatból átveszünk, mert „amerikai”. Dél-Koreában élünk az iste… – morgolódásomat a csengő hangja szakította félbe. – Kezdődik…

Leszaladtam a lépcsőn, majd egy fintorral az arcomon kitártam az ajtót.

– Hali! – köszönt rám az ajtóban álló személy. Arcát gázálarc fedte. Fekete-fehér baseball dzsekit, szakadt farmert és bakancsot viselt.

– Szia! – köszöntem neki megszeppenve. – Gyere beljebb, kint elég hűvös van – intettem a ház belseje felé.

– Köszi! – vette le álarcát, majd rám virított egy száz wattos mosolyt.

A fényben jobban megnéztem őt magamnak. Úgy 175 centi körül lehetett… én, a magam 158 centimmel eltörpültem mellette. Túl idősnek látszott az édesség gyűjtögetéshez. Nem nagyon értettem, de nem foglalkoztam vele. Mindenkinek kell egy kis kikapcsolódás. Felzselézett, fekete haj, étcsokira emlékeztető, igéző szemek. Arcvonásai finomak, mégis határozottak. Egész helyes. A pulcsi takarása ellenére is látszott, hogy felsőteste ki van dolgozva.

Tekintetem visszatért az arcára, melyen kujon mosoly húzódott. Akkor vettem csak észre, mennyire lángol az arcom. Becsukta maga után az ajtót, gázálarcát pedig a fogasra akasztotta.

– Egész cuki lettél – hajolt közvetlen az arcom elé. Orrunk majdhogynem összeért. Hátrébb hőköltem, de a fal megállított. Két tenyerével a fejem mellett támasztotta magát. Szája résnyire nyílt, és egyre csak közeledett felém.

– A csokid! – jutott eszembe, kimentve magam a kellemetlen helyzetből. Nem hagyhatom, hogy megcsókoljon egy srác, akit most látok életemben először… és valószínűleg utoljára. Kibújtam a karja alatt, és pár pillanattal később egy tábla csokival a kezemben tértem vissza.

– Gyors voltál – dicsért meg a kanapén ülve, de hamar felpattant, s már előttem is termett. Még képes bepofátlankodni? Állam mutató- és hüvelykujja közé fogta. Legszívesebben ott helyben agyonvertem volna, de ledermedtem. Nem mozdult a testem. – Tiszta vörös az arcod, tudsz róla? – nevette el magát halkan.

– Gúnyolódással nem sokra mész. – tájékoztattam, bár örültem volna, ha a hangom nem remeg bele.

Kicsit mintha ledöbbent volna, de nem tartott sokáig ez az állapot. Úgy tűnt, a válaszom csak adott neki egy löketet. Elmosolyodott, s szorított egyet az államon, ami szinte már fájt, majd keményen megcsókolt. Szemeim tágra nyíltak, a csoki kiesett a kezemből. Ez nem történhet meg! Egyszerűen nem… Ez csak egy rossz álom! Az édesség halk puffanására, mely a padlóval való találkozását jelezte, felcsillant a szeme. Ajkait halk cuppanással választotta el enyéimtől, majd eleresztette az állkapcsom.

Már naivan a végéről kezdtem képzelődni, mikor előhúzta korábbi mosolyát. Egyik kezével végigsimított arcomon, majd beletúrt a hajamba. Tekintete ezalatt lassan szemeimről ajkaim felé vándorolt. Másik kezét pedig hihetetlen sebességgel csúsztatta hátamról csípőmre, és egy gyors mozdulattal magához vont. Ujjai betévedtek a pólóm alá, perzselő nyomokat hagyva maguk után. Mozdulni még mindig nem tudtam, csak sodródtam az árral. Elmondhatatlanul zavart és aggasztott, hogy így le tudott taglózni az előttem álló srác.

Szépen lassan hátrafelé vezetett, mígnem a sarkam belecsapódott a kanapéba. Finoman ellökött, én pedig, mint egy zsák krumpli, dőltem el az ülőalkalmatosságon. Felém tornyosult, s rám nehezedett, hogy éreztesse velem, semmi esélyem a menekülésre. Tenyerem a mellkasának feszítettem, megpróbálva mégis eltolni magamtól, de túl gyengének bizonyultam.

Hüvelykujját végighúzta alsóajkamon, melytől szám résnyire nyílt. Egy elégedett mosollyal nyugtázta a helyzetet, s kezét újra a felsőm alá vezette. Mindeközben mélyen a szemembe nézett. Egyre fentebb cirógatta bőrömet, apró sóhajokat kiváltva belőlem… egyetlen négyzetcentimétert sem hagyott felderítetlenül. Melltartóm kikapcsolására eszméltem csak fel, s egy aprócska erőt véve magamon, nyomtam egyet a mellkasán. Vette az adást. Bár nem távolodott el tőlem, de kezét lentebb vezette.

Behunyt szemekkel újra ajkaimra tapadt, de ez a csók más volt. Az előzőhöz képest, mintha… kedvesebb lett volna. Lágyan, mégis hevesen csókolt. Elmém teljesen kiürült. Csak rá koncentráltam. Már majdhogynem visszacsókoltam, de mielőtt ez megtörténhetett volna, vigyorogva elvált tőlem.

Megnyalta a fülem, majd belefújt, mibe egész testem beleborzongott. Egyre lentebb vezette ajkát, végig a bőrömhöz simulva. A csiklandós érzéstől halvány mosolyra húztam a szám, s csak remélni tudtam, hogy ezt ő nem látja. Az álkapcsom alatt elidőzött egy darabig, majd belecsókolt a nyakamba, amitől hátravetettem a fejem. Nem szívesen vallottam be magamnak sem, de élveztem. Halkan elnevette magát, majd folytatta útját egészen a kulcscsontomig, ahol erősen megszívta az érzékeny bőrfelületet, csóknyomot hagyva ezzel maga után.

Dolga végeztével elégedetten mosolygott, felegyenesedett és hátrébb lépett. Felültem, de másra nem voltam képes. Meg sem mozdultam… csak meredten figyeltem tetteit. Lehajolt, majd fogait kivillantva felvette a csokit.

– Köszönöm! – kacsintott rám a tábla sarkát ajkához érintve. Megfordult, és a bejárat felé indult, ám az ajtóban visszafordult. – Remélem, találkozunk még!

Az ajtó csapódására eszméltem csak fel. Hogy lehetek ennyire tehetetlen? Hogy hagyhattam mindezt? Ujjaim végigsimítottam csókjai helyén. Hogy történhetett ez meg velem? Felálltam, s az ajtóhoz rohanva, kinéztem a kukucskálón. A kapuban állt… úgy tűnt, telefonál. Nem is tudom miért, de a fogasra pillantottam, ahol megláttam a gázálarcot. A francba! Gyorsan felkaptam a cipőm és a gázálarcot, s kirohantam az ajtón. Az utca végén értem csak utol.

– Várj! – kiáltottam utána lihegve. A fiú meglepetten hátrafordult, majd gonoszan elvigyorodott.

– Jöttél a repetáért? – fordult szembe velem. Nyújtotta a karját, hogy megragadja a kezem, de hátrébb léptem.

– Nem, csak gondoltam hiányolnád a gázálarcod a következő áldozatodnál – nyomtam a hasához az álarcot, melyre határozottan nem számított, mert értetlenül meredt rám.

– Következő? Áldozat? Miről beszélsz? – billentette oldalra a fejét. – Én csak hozzád jöttem – mondta ártatlanul.

– Én meg már azt hittem így csajozol Halloweenkor – nevettem keserűen. – És mi az, hogy csak hozzám? Még csak nem is ismerlek!

– Szóval nem? – húzta fel egyik szemöldökét. – Park Jimin vagyok –nyújtotta a jobb kezét mosolyogva. Csak pislogtam, mire sóhajtott egyet. – Ilyenkor a másik fél megfogja a partnere kezét, és megrázza – magyarázta, miközben kezemet felemelte balljával, majd jobbjával megragadta és megrázta. – Most kell mondani a neved – súgta.

– Seong Jiyeong – dadogtam. Bár nem rémlett, honnan kellene ismernem, de örültem, hogy most már tudom, kit kell átkoznom életem végéig.

– Nagyon ügyes! – eresztette el a kezem, és megpaskolta a fejem búbját. – Legközelebb már magadtól is menni fog! – mosolygott biztatóan.

– Tudok kezet fogni – morogtam sértődötten, karba fonva kezeim.

– Persze-persze! Mindenki tud – nevetett halkan. Közelebb lépett, majd finoman megragadta a tarkóm, s magához vont. Hosszú pillanatokig ölelt, egy gondolatnyira sem enyhítve a szorításon. Miért? Lassan eltolva magától, puhán megcsókolt. – Már biztos vagyok benne, hogy találkozni fogunk még – lépett el tőlem.

– Miért vagy benne annyira biztos? – kérdeztem vissza meglepetten. – Miért akarnék veled ezek után találkozni? Mégis ki vagy te?

– Mert lehetsz bármilyen makacs is Ji-ya, tetszett, ami bent történt – húzta félmosolyra a száját.

– Nem igaz! – fordítottam el a fejem, amely a dühtől és a zavartól pirossá vált. – De arra nem válaszoltál, hogy ki vagy – emlékeztettem utolsó kérdésemre.

– Tehát valóban nem emlékszel a szomszédfiúra, aki megmentett attól a hatalmas kutyától úgy hét évvel ezelőtt? – sütötte le a szemét. Hangjában csalódottság tükröződött.

A felismerés villámként hasított belém, s újra lejátszódott bennem a szörnyű jelenet, mikor egy elszabadult rottweiler nekem rontott. Ám, mint a mesékben, Jimin megjelent az utolsó pillanatban, s magára vonva a kutya figyelmét, elcsalogatta a közelemből. Hatalmas vigyorral az arcán tért vissza. „Megmentettelek!” – nevetett vidáman, ám karját egy hatalmas harapás díszítette, amiből már-már feketének ható vörös vér csordogált.

– Az nem lehet! – hüledeztem. – Az kizárt! – kaptam el a kezét, s felrántva a pulcsija ujját, bámultam a karját. Fehér bőrén valóban ott éktelenkedett az igazát bizonyító nyom… bár halványan, de ki lehetett venni a húsába mélyedő fogak helyét. Az érzelmek viharként dúltak bennem, s könnyeim utat törtek maguknak a friss levegőre. – Nem kerestél – szorítottam meg a kezét. – Nem mondtad, hogy elköltözöl, és nem kerestél! – néztem fel rá dühösen, könnyekkel áztatott szemekkel.

– Sajnálom – kapta el a tekintetét.

– A sajnálattal nem mész semmire! – mélyesztettem bőrébe ujjaimat. – Tudod, mennyire hiányoztál? El tudod képzelni, hogy esett, mikor eltűntél? – emeltem fel a hangom. – Te voltál a legjobb barátom! Magamra hagytál! – kiabáltam. Még ha csak a legjobb barátom lettél volna…

– Nem én akartam elköltözni! – kiáltott vissza, belefúrva tekintetét az enyémbe. – És ha valóban a legjobb barátod lettem volna, emlékeznél a nevemre, mint ahogy én a tiédre – rántotta ki a kezét a szorításomból.

– Lehet, hogy én nem ismertelek fel hét év után, de ez nem mentség arra, hogy te csak úgy felszívódtál, mintha nem is léteztél volna – morogtam az orrom alatt. Hiába hisztizek, én vagyok az, aki képtelen volt felismerni élete nagy szerelmét, akit senki sem tudott elfeledtetni ennyi idő alatt.

– Nem azért nem kerestelek, mert nem akartalak!

– Ezt hogy érted? – töröltem szárazra a szemem. Kelletlenül tett egy kilencven fokos fordulatot, s a tarkójára simított. – A szüleim megtiltották – sóhajtott.

– Mi? Miért?

– Mert rossz hatással voltál rám – nevetett fel keserűen. – Vagyis a szüleim ezzel indokolták. „Jimin, már megint romlottak a jegyeid.” „Jimin, már megint nyolc után érsz haza.” „Jaj Jimin, már megint verekedtél?” A kutyaharapás volt az utolsó csepp.

– Miattam költöztetek el? – lepődtem meg, s furcsa, mardosó érzés jelent meg a mellkasomban. Ez lenne a bűntudat?

– Mit mondhatnék? Már akkor elcsavartad a fejem – nézett rám halvány mosollyal az arcán. – Az órákon nem tudtam koncentrálni, mert mindig téged néztelek. Edzés után megvártam a zongoraórád végét és hazakísértelek. Ha pedig egy fiú egyszer is csúnyán mert rád nézni, vagy épp ellenkezőleg, a következő szünetben megtaláltam, és laposra vertem. Ráadásul mindig olyan kis szerencsétlen voltál… felbuktál a saját lábadban, magadra rántottad a könyvespolcot. Úgy éreztem, csak akkor tudhatlak biztonságban, ha mindig melletted vagyok – emlékezett vissza. Mi? Mi?!

– Te…

– Egy nap sem telt el a költözésünk óta úgy, hogy ne gondoltam volna rád – vágott a szavamba, testét enyémnek paszírozva. – Kissé abszurd, hogy hét év elteltével még mindig menthetetlenül szerelmes vagyok beléd – suttogta homlokát az enyémhez nyomva.

– T-te sze… szerel…

– Igen – nevetett dadogásomon. – Nem mondom, beletelt egy kis időbe, míg összeszedtem a bátorságom, és eljöttem bevallani – simított végig a karomon. – A bent történtekkel kapcsolatban pedig… Nem így terveztem, csak elragadtak az indulatok, és…

– Nem fogom elfelejteni – fojtottam belé a szót, s bár bennem volt a kósza gondolat, hogy ellököm magamtól, de mégis inkább a közelében akartam tudni magam. – Soha! – markoltam erősen karjára. Mégis hogyan feledhetném el? – Nem is bocsájtom meg, nem nézem el, a sajnálatod meg a fenének sem kell!

– Én… – araszolt hátrébb megilletődve. Végignézve a fiún egy cseppnyi kétség sem bújt meg bennem, s az érzelmeim a könnyekkel törtek felszínre.

– Szeretlek, Park Jimin! – bújtam hozzá, átölelve a derekát. – Szükségem van rád! – fúrtam arcomat a mellkasába. – Ne merj még egyszer magamra hagyni!

– Nem foglak! – fonta körém karjait, s erősen magához szorított.

– Viszont, ami be…

– Addig nem csókollak meg, amíg te meg nem csókolsz – tolt el magától. Olvas a gondolataimban, vagy mi? És mi ez a kikötés?

– Rendben – bólintottam, s sarkon fordulva elindultam vissza.

– Hé, hova mész? – kiáltott utánam.

– Haza.

– Ezzel le is van rendezve? – háborodott fel, mellém futva. – Hét év az hosszú idő ám…

– Gondoltam, te is jössz – mosolyogtam rá.

– Tudod, megbeszéltem pár régi haverral, hogy összefutunk ma – karolta át a vállam.

– Ó, szóval úgy gondoltad, letámadsz, majd ott hagysz az „élménnyel” kettesben? – löktem le a kezét.

– Reméltem, utánam jössz, így lemondtam – tehénkedett újra rám, s egy puszit nyomott az arcomra.

– Te szemét! – világosodtam meg, s nevetve ellöktem magamtól. – Direkt hagytad ott azt a hülye gázálarcot – ütögettem erőtlenül a mellkasát, de ő csak röhögött szerencsétlen mivoltomon.

– Bocsi az volt a mentő övem – szólt feldúltan távolodó alakom után.

– Azt várhatod, mikor csókollak meg… – motyogtam magam elé.

– Tessék? – ért mellém.

– Semmi – villantottam ki fogaimat.

– Reméltem is! – húzott magához, s félretolva hajamat, a nyakamba puszilt.

– Yah, nem erről volt szó!

– Ez nem számít csóknak – nézett ártatlanul.

– Ha valóban így van, nem tudom, beengedjelek-e a házba – húztam össze a szemem.

– Kénytelen leszel – lépett mögém. – Mert rád leszek tapadva – ölelt meg hátulról, s rám nehézkedett.

– Jimin! El fogunk esni – nevettem. Pár lépést tudtam még tenni, s hanyatt vágódtunk járda közepén. Jimin egy nyekkenéssel nyugtázta, hogy rajta landoltam. – Jó vagy? – másztam le róla, s felé hajoltam.

– Amíg te jól vagy, nekem nem számít – mosolygott.

– Bolond! – kuncogtam, s egy hirtelen ötlettől vezérelve ajkaimat az övére tapasztottam. Nem hezitált, rögtön elmélyítette a csókot, esélyt sem adva a kihátrálásra.

– „Azt várhatod, mikor csókollak meg” mi? – vigyorgott, mikor elszakadtunk egymástól.

– Fogd be! – ültem a derekára, s újra megcsókoltam. Már nem hagyta, hogy domináljak, átvette a vezetést, s nyelvét kiéhezve csúsztatta át enyém mellé, ahol szenvedélyes táncba kezdtek ízlelőszerveink.

– Talán be kellene mennünk – tolt el egy kicsit, levegő után kapkodva.

– Esetleg – lihegtem.

– Sok mindent kell még megbeszélnünk.

– Valóban…