Rain - 13. rész

El POV:

­– Szóval mi is történt? – kérdezte Ed, ahogy a pályára értünk.

– A legfiatalabb fiú, Jungkook belázasodott. Egyszer rázza a hideg, egyszer meg melege van, és hideget verejtékezik. Elmondásuk szerint falfehér az arca, az ajkai pedig lilák és feldagadtak – taglaltam a korábban Rapmontól hallottakat. Testem remegett az idegességtől. Ujjaimat tördelve tekingettem ide-oda a szélvédőn keresztül. Nem fog meghalni, igaz? Úristen, ilyenekre ne is gondoljak! Ez csak valami mulandó. Semmi baja nem lesz! Ed feszültségemet érzékelve beletaposott a gázba, a szabályokkal mit sem törődve.

Mikor megérkeztünk, szinte kiugrottam a kocsiból és már szaladtam is a recepcióra.

– Jó napot! – lihegtem. – Jeon Jungkook szobáját merre találom? – hadartam. A nő csak értetlenül pislogott. – Hölgyem! – szóltam rá erélyesebben, mire megrezzent. Egy kéz megszorította a vállamat.

– Nyugi! – súgta Ed a fülembe. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam.

– Egy csapat koreai fiút keresek. Nem tudja, merre vannak? – kérdeztem már sokkal elviselhetőbb hangnemben.

– De – biccentett a nő, majd a gépén írogatott valamit. – Kétszázhármas szoba. A második emeleten a lépcsőtől balra.

– Köszönöm. – hajoltam meg reflexből, s már rohantam is felfele, kettesével szedve a fokokat. – Namjoon! – szaladtam a fiúhoz, amint megpillantottam. – Hol van? – szedtem szaporán a levegőt.

– Végre! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Nem akar beengedni az orvos… valami olyasmit hadovált, hogy nem vagyunk családtagok. De csak törte az angolt, nem igazán értettem – magyarázta. Biccentettem, majd kopogás nélkül benyitottam a mellettünk lévő kórterembe.

– Nem jöhet be! – szólt rám az orvos.

– Jobb napot, doktor úr! Kérem, ne tegye ezt! A srác nem beszéli a nyelvet, a családját meg nem engedi be. Valakinek mellette kell lenni. Legalább annyit mondjon, rendbe jön-e! – fakadtam ki futó pillantást vetve a fiúról, aki iszonyatosan szörnyen festett… pont ahogy a leader lefestette.

– Családja?

– Igen, az a hat fiú és az a menedzser a jelenlegi családja – túrtam idegesen a hajamba. Sóhajtott egyet, majd becsukta a kezében lévő dossziét.

– Allergiás reakció volt. Az eredmények hamarosan megérkeznek, de segítene, ha tudnánk, hogy mit evett és ivott az elmúlt 24 órában, ami ezt a reakciót válthatta ki.

– A mogyoró! – csettintettem egy hosszabb gondolkodásszünet után. – Minden más olyan volt, amit szerintem egyébként is szokott enni. Tegnap viszont megkóstolta az itteni pirított mogyorót. De miért csak most? – utaltam utolsó kérdésemmel a hirtelen jött problémára.

– Az allergiás reakció nem mindig azonnal jelentkezik. Ebben az esetben is erről lehet szó –magyarázta. – Most kérem, hagyja el a termet. A fiú kapott kalciumot. Lassan jobban lesz. Ha felébredt, mind bejöhetnek hozzá, de most had pihenjen – terelt ki a szobából.

Mikor kiértünk, mindenki körbeállt, s kérdéseikkel kezdtek el bombázni.

– Állj! – emeltem fel megadóan a kezeim. – Rendbe fog jönni – mosolyogtam a ledermedt társaságra. Örömében mindenki elkezdte ölelgetni a másikat. Még én is kaptam egy-két szoros ölelést.

Ahogy az orvos kérte, szépen leültünk és vártunk. Vártunk, és vártunk, és megint csak vártunk. Nővérek térültek, fordultak meg a szobában, s néha az orvos is benézett.

Próbáltuk elterelni a figyelmünket az idő lassú folyásáról. Beszélgettünk, történeteket meséltünk. A fiúk egy csomó sztorit meséltek arról, ki hogyan találkozott a másikkal, milyen hülyeségeket csináltak még a debütálásuk előtt. Hiába hangzik mindez nagyon jól, a hangulat igen lapos volt a társaság körül lebegő feszültség miatt.

– Már több mint egy órája itt rostokolunk – dobogott idegesen a lábával Hobeom-shi, mire mindenki elhalkult.

– Engem nem érdekel, bemegyek! – állt fel hirtelen Jimin, nagy lendülettel megindulva a kórterem felé. Taehyung már épp ugrott, hogy elkapja barátja csuklóját, s akkor… kitárult az ajtó. Mindenki meglepetten pislogott a küszöbön álló nővérre, aki kedvesen elmosolyodott.

– Felébredt – lépett ki a folyosóra. – Bemehetnek.

Mind egyszerre tömörültünk be a szobába, ami így, plusz nyolc fővel – mivel Ed nem jött be – nagyon aprónak tűnt.

– Ne hozz még egyszer majdnem-szívrohamot a hyungodra – kapott a mellkasához Hobeom-shi, rögtön a fiú mellé sietve.

– Így van! – bólogatott Jin.

– Nagyon megijesztettél minket, kölyök – bökte meg Suga Jungkook arcát, mely már elég egészségesnek tűnt. Visszatért belé a szín, s a szája is kezdett hasonlítani a korábbi kinézetéhez.

– Sok aggodalmat okoztál mindenkinek – guggoltam le az ágya mellé mosolyogva, s megpöcköltem a kezét.

– Sajnálom – motyogta álmosan.

– És mindez a pirított mogyoró hibája – szorítottam meg az egyik ujját.

– Igen? – lepődött meg J-Hope. – Nem csak a sajátját, de még az én maradékomat is megette – döbbent le.

– Az enyémet is – kapott a fejéhez Jimin. – Sőt, még Annaét is.

– Jungkook! – mordultunk rá egyszerre Rapmonnal.

– De olyan finomak voltak. – mosolygott még mindig kicsit kábán.

Egy darabig beszélgettünk, de sietnem kellett, mert még szinte sehol sem jártam a takarítással. Elköszöntem a fiúktól, majd Eddel lebaktattunk a kocsihoz.

– Kedves srácok – szólalt meg tízpercnyi néma kocsikázást követően bátyám.

– Azok – bólintottam, s ezt követően egy szót sem szóltunk egymáshoz. Gondterhelt arcára nézve, hozzám hasonlóan valószínűleg benne is rengeteg gondolat kavargott.

Ed POV:

– Így, hogy találkoztam velük… Nem akarom, hogy menj – parkoltam be a garázsba, majd leállítottam a motort. El a döbbenettől meg sem tudott szólalni, csak kerek szemekkel pislogott rám. – Nem engedem – javítottam ki magam, s kiszálltam az autóból egy keserves sóhajt eleresztve.

– M… mi az, hogy nem engeded? – ugrott ki a kocsiból felháborodva, majd bevágta az ajtaját. – Te mondtad, hogy kedvesek! – fakadt ki.

– Pont emiatt – zártam le a garázsajtót.

– Mi van? Megvesztél? Ebben nincs semmi logika – ragadta meg a csuklóm és maga felé fordított.

– Sokkal nyugodtabb lennék, ha bunkók, szívtelenek és unalmasak lennének.

– Én már komolyan nem értelek – grimaszolt eleresztve a kezem.

– Félek, hogy valamelyik az ujja köré csavar. Nem akarom, hogy összetörjön a szíved… annyi minden után – öleltem magamhoz szorosan.

– Ez… ez nem fog megtörténni – tolt el magától. Nem nézett a szemembe, tekintete a földet pásztázta. – Úgyis azt hiszik, fiú vagyok.

– De nem mindannyian – ráztam a fejem.

– Megyek, pakolok tovább – lépett hátrébb.

– Azt mondtam, nem engedem – szóltam utána elhaló hangon.

– Dehogynem – lépett be a házba apró mosollyal az arcán. Aish! Mennyire igaza van...

A következő két órában háromszor jártam a szobájánál. Mindegyik alkalommal ugyanazt a letargikus dalt énekelte az esőről. Hasonló hangulatú, mint amiket ő szokott írni. Megható… elgondolkodtató… Szeretem a dalait.

Utolsó látogatásomkor halkan kopogtam az ajtó lapján, majd benyitottam.

– Vacsora – vettem elő a legkedvesebb hangom.

– Ed – dobta ágyára a fülhallgatót, s elém lépett. – Nekem ez az út sokat jelent – hajtotta le a fejét.

– Sajnálom, nem akarom, hogy veszekedjünk. Nagylány vagy már, tudsz magadra vigyázni – mosolyodtam el lágyan.

– Tényleg, így gondolod? – pillantott fel rám. – Én is sajnálom. Túlreagáltam – lógatta az orrát. Hogy tudnék rá haragudni? Karjaimat köré fontam, majd magamhoz öleltem. – Köszönöm oppa! – szorított meg.

– Megint oppanak hívtál – nevettem el magam, mikor elengedett.

– Mert megérdemled – kacsintott rám.

– Mindent elraktál? – néztem körül a szobájában, ahol talán még sosem volt ekkora rend.

– Igen! – tisztelgett.

– Kitakarítottál?

– Igen! – húzta ki magát még jobban.

– Akkor vacsora után fürdés és irány az ágy, mert holnap korán kell kelned – néztem rá szigorúan.

– Ne atyáskodj már ennyire! – nevetett a vállamba bokszolva. Ha tudnád, mennyire nem akarom, hogy menj…