Töretlen szerelem (V oneshot)

- És… és… és…

- És?

- Jiyeong noona is jönni fog? – kérdezte Jeonggyu izgatottan.

- Igen – mosolyodtam el – Most megyek érte.

- Rendben! Hyung…

- Igen?

- Ügyes leszek!

- Hát persze, hogy az leszel! – mondtam komoly hangon, mire elnevette magát.

Miután elköszöntünk, mosollyal az arcomon csúsztattam a telefonom a zakóm belső zsebébe, majd egy nagy levegővétel közben megigazgattam magamon a ruhadarabokat. Kicsit félve, de benyomtam a kaputelefon harmadik gombját, s vártam.

- Igen? – szólalt meg a síp után Jiyeong édesen csengő hangja, ami még ennyi idő után is kellemes idegességgel töltött el.

- Szia jagi! Én vagyok az, Tae…

- Oppa! – vágott a szavamba vidáman, s már hallottam is a bejárat kizárásának jelzőhangját. – Gyere!

Mosolyogva megcsóváltam a fejem, majd egy könnyed mozdulattal kilöktem az üvegezett ajtót, s elindultam felfelé a lépcsőkön. A harmadikra érve szemeztem a lakás sorszámával, de hamar elindult a karom, hogy bekopogjak a falapon. Mielőtt azonban véghezvittem volna a célomat, az ajtó kinyílt, s Jiyeong a nyakamba ugorva köszöntött.

- Szia! – nyomott egy puszit az arcomra, majd eltávolodott tőlem. – Gyere be, mindjárt készen vagyok – invitált beljebb a fülbevalójával bíbelődve.

Lassan lépkedtem be a folyosóra, majd levéve a cipőimet a nappaliba haladtam. A krémszínű falak, a barna bútorok, a púderillat mind-mind kellemes érzéssel töltött el, ahányszor csak itt jártam.

Szokásomhoz híven, az utam az ablakhoz vezetett először, hogy megcsodálhassam a kiváló kilátást, mely innen a külvárosra nyílt. A lenyugvó nap narancssárgás árnyalatával ragyogta be az épületeket, s gyönyörű színnel ajándékozta meg a virágzó fákat.

A sietős élet innen csak mesének tűnt, mintha nem is lenne igaz. Az ablakból nézve a világot úgy éreztem, kiélvezhetem azokat az apró örömöket, amiket azok az emberek, akik valóban átélik azokat.

Ahogy az utcát vizslattam egy apró jeleneten akadt meg a tekintetem. A kisfiú elengedte édesanya kezét, s vidáman szaladt előre, de hirtelen összegabalyodtak a lábai és megbotlott. Az anyuka ijedten szaladt oda hozzá, felsegítette, s teste minden kis zugát átvizsgálta, nem esett-e komolyabb baja a kisfiúnak. A fiúcska csak sírt, de anyja megpuszilta a homlokát, majd megölelte, s ezzel minden fájdalom tovaszállt. A fiú újra mosolyogva sétált kéz a kézben édesanyjával, mintha az előbbi incidens meg sem történt volna.

Egy apró mosolyra húzva a számat gondolkoztam el azon, milyen bámulatos, hogy a törődés és a gyengédség mire képes.

- Taehyung? – szólalt meg halkan mögülem Jiyeong, mire rögtön megfordultam. – Hogy festek? – pördült meg játékosan maga körül.

- Gyönyörű vagy – nyeltem egy nagyot, ahogy megpillantottam őt a fekete csipkés ruhájában.

Tekintetem csupasz lábairól egyre fentebb kalandozott, s minden egyes porcikáját megcsodáltam. Porcelánhatású fehér bőre tökéletes kontrasztot alkotott a rövid, fekete ruhával, s a gyengéden vállára omló fekete loknikkal. Arcán enyhe pír jelent meg, vöröses ajkai közül kikandikáltak apró fehér fogai. A mosolytól nem láthattam ragyogó fekete íriszeit, de az apró kis gödröcskék az orcáin kárpótoltak érte.

- Köszönöm! – nyíltak szét pillái, így rálátást nyerhettem bűbájos kiskutya szemeire. – Ferdén áll a nyakkendőd – ült döbbenet arcára, s közelebb lépkedett. – Gyere, megigazítom – nyúlt a fekete anyagért, majd megragadva a csomót meglazította, s újra megszorítva a helyére igazította. – Tökéletes! – simította a mellkasomra egy elégedett mosoly kíséretében.

Hirtelen elragadott egy érzés, s engedelmeskedve neki, ajkaimat lágyan homlokához érintettem, s egy gyengéd csókot leheltem rá.

- Ezt miért kaptam? – vigyorgott, kíváncsian pislogva rám.

- Szeretlek! – fontam karjaimat vállai köré, s magamhoz szorítva lélegeztem be szédítő illatát.

- Én is szeretlek! – húzódott közelebb, s kezeit hátamra vezetve markolt bele zakómba.

Hosszú pillanatokig álltunk, élvezve egymást testének melegét, s a másik szívdobbanásait, majd Jiyeong mosolyogva eltolt magától.

- Lassan indulnunk kellene. Ne késsük le Jeonggyu előadását – emlékeztetett öcsém fontos pillanatára.

- Rendben – bólintottam. Bármennyire is ott akartam lenni Jeonggyu fellépésén, nem tudtam leplezni a csalódottságomat, amiért meg kellett szakítanunk ezt a fantasztikus pillanatot.

Jiyeong a kezemet fogva húzott maga után, de egy hirtelen ötlettől vezérelve visszarántottam magamhoz, s ajkaimat övéire tapasztva invitáltam csókba. Habozás nélkül viszonozta tettemet, így nyelveink egy vidáman táncot lejtettek.

- Tényleg mennünk kellene – távolodott el tőlem kissé pihegve, de nem hallgatva rá, kezemet tarkójára vezetve húztam vissza egy újabb szenvedélyes csókra.

- Még van egy kis időnk – leheltem ajkaira, s közben szoknyája alá tévedt kezemmel fedetlen combjára simítottam.

- Oppa… – lihegett két csók között. – Nem kellene ezt csinálnunk. Az öcséd nagyon csalódott lesz, ha nem érünk oda időben – sóhajtott.

- Jagi… Komolyan Jeonggyu miatt aggódsz? Pont most? – nevettem fel cinikusan.

- Jól értem, hogy egy általános iskolásra vagy féltékeny? – kuncogta el magát.

- Megérthetnéd a helyzetemet – fordultam el sértődötten.

- Oppa! Tudod, hogy igazam van – ölelt meg hátulról, s a hátamba fúrta az arcát.

- Rendben...

- Szeretlek – lehelt egy apró csókot nyakamra.

- Nos, akkor haladjunk! – Torkomat megköszörülve távolodtam el tőle, s sietős léptekkel közelítettem meg az ajtót, igyekezve nem leleplezni égő arcomat. Apró kuncogásából azonban rájöttem, hogy rájött, zavarba hozott.

- Taehyung, igyekezz már! – topogott idegesen a színház ajtajában Jiyeong, míg kifizettem a taxit. – Gyere! – karolt belém, s rögtön elkezdett befelé húzni.

- Nézd, pont időben vagyunk! – mutattam arra az emberre, aki épp csukni akarta a nézőtér ajtaját.

- Elképzelni sem tudod, mekkora szerencsénk van! – morgott, s miután felmutatva az ajtónállónak a jegyeinket, megkerestük a szüleimet.

- Istenem, kisfiam! Azt hittem, nem fogtok ideérni időben! – eset le egy hatalmas kő édesanyám szívéről, ahogy elfoglaltuk a helyünket mellettük.

- Akadt egy kis probléma – mondtam szinte kérdezve a mellettem ülő lányra nézve, aki csak megforgatta a szemeimet.

- Jaj, nekem! De semmi komoly igaz? – simított az arcomra, lehetséges sérülések után kutatva.

- Nem tudom, hogy komolynak nevezzem-e – gondolkodtam el őszintén, mire Jiyeong megcsapta a vállamat. – Minden rendben van, anya! – nyomtam egy puszit az arcára, amitől megkönnyebbült.

Hirtelen elsötétült minden. Egy kisfiú lépett a színpadra, s elkezdődött az előadás.

- Oh, édesem! Nagyon ügyes voltál! – nyomorgatta össze anya az öcsémet, amint kilépett az épületből.

- Köszönöm! – vigyorgott Jeonggyu, mint egy tejbetök.

- Noona, neked hogy tetszett? – kérdezte csillogó szemekkel Jiyeongot, amint kiszabadult anya karjaiból.

- Nagyon ügyes voltál, Jeonggyu-ya! – hajolt le hozzá a lány mosolyogva.

- Megérdemlek egy ölelést? – kíváncsiskodott egyik lábáról a másikra billegve.

- Jeonggyu ilyet nem illik kérni – jegyezte meg apukám, de Jiyeong csak legyintett egyet.

- Ugyan, semmi baj! – mosolygott zavartan, egy kósza tincset a füle mögé simítva. – Természetesen kijár az ölelés – guggolt le tárt karokkal az öcsém elé, aki hezitálás nélkül ölelte át a barátnőmet. Apró villámokat küldtem szememből öcsém felé, mire valaki megrángatta a zakóm ujját.

- Oppa. – szólalt meg halkan a húgom, kezével integetve, hogy hajoljak le. Kérésének megfelelően cselekedtem, mire karjait a nyakam köré fonva magához ölelt.

- Köszönöm, Eonjin-ah. – mosolyodtam el kedves tettén, majd elengedve őt, tekintetemet visszavezettem Jiyeongékra.

- Egy puszit is érdemlek? – kérdezte pimaszul mosolyogva az öcsém. A szüleim csak kedvesen néztek rá, de nekem betelt a pohár

- Jeonggyu – hajoltam le hozzá. – Jiyeong az én barátnőm. Ne kérj tőle ilyesmit! – magyaráztam neki a lehető legnyugodtabb hangomon.

- Hyung, akkor szerinted nem voltam ügyes? – gyűltek könnyek a szemébe.

- Nem ezt mondtam – hebegtem.

- Nem érdemlek puszit? – nézett rám könnytől csillogó szemeivel.

- Jeonggyu, ne csináld ezt! Adok neked én puszit – közeledtem felé, de eltolt magától.

- Én noonától akarok! – nézett rám morcosan.

- Taehyung, ne legyél ilyen! – tolt félre gyengéden Jiyeong, majd adott egy puszit az öcsém arcára.

- Jól van! Megkaptad a jutalmadat, most már menjünk haza – dobta fel a világ legjobb ötletét édesapám, mire egy megkönnyebbült sóhajt eresztettem el.

Elköszöntünk egymástól, s mosolyogva néztem, ahogy elsétálnak. Hirtelen azonban Eonjin visszafelé kezdett szaladni, azt kiabálva: „oppa”.

- Mi a baj? – guggoltam elé, de nem mondott semmit, csak egy puszit nyomott a homlokomra, majd nevetve elszaladt.

- Azt hiszem, ez valami vigasztalás akart lenni – nevetett Jiyeong mellettem.

- Én inkább tőled vágyom vigaszra – sóhajtottam felegyenesedve.

- Korábban azt hittem, csak viccelsz, de… Te tényleg féltékeny vagy az alsó évfolyamos kisöcsédre? – fonta karba a kezeit, kérdőn pislogva rám.

- Egyre szemtelenebb az a kis gazfickó – ráncoltam a homlokom.

- Taehyung – fogta közre gyengéden kezeivel arcomat. – Szeretlek, érted? A kapcsolatunkra nézve nagyobb fenyegetést jelent az a fa az út szélén, mint Jeonggyu.

- Arra a fára gondolsz, ott? – néztem szúrósan egy, éppen a látókörömbe eső fára.

- Bolond! – lehelt egy apró csókot az ajkaimra.

- Ha nem bánod, szeretném, ha ezt a lakásodon folytatnánk…