Helyzetjelentés!

Sziasztok!

Eszembe jutott, hogy vannak olyanok, akik nem a facebook csoportból ismerik a történetet, így nem onnan informálódnak, szóval szeretném megosztani, amit durván két napja ott írtam.

(Kérlek nézzétek el, ha össze-vissza írtam dolgokat, de nincs szívem átolvasni, mert akkor biztos nem osztanám meg.)

"Kicsit félve írok ide, mert nagyon szégyellem magam, és megvan rá az okom... Rettentően sajnálom, hogy így elhanyagoltam a történetet és mindenféle hivatalos bejelentés nélkül elvonultam. Most viszont itt vagyok egy nagyon hivatalos, nagyon személyes bejelentéssel.

Valahol a Rain vége felé (látványosan) elvesztettem a motivációmat, s az írás csak egy púp lett a hátamon a sok közül... valami, amit annyira akartam akarni, hogy csak rontott a helyzetemen.

Ez a rész volt az, amikor véglegesen szembesültem a hiányosságaimmal, azzal, mennyit kellene még fejlődnöm, hogy én saját magam elégedett legyek a munkámmal. Végül egyszerűbb volt meghátrálni, mint dolgozni rajta. De mindig ilyen voltam... sosem fejeztem be semmit, amit nem volt muszáj. Ha túl nagy volt a hegy, inkább leültem a lábánál, és irigyeltem azokat, akik a tetején álltak. Sokkal könnyebb volt sajnáltatni/nyugtatni magam, hogy nekik mennyivel egyszerűbb dolguk van a fancy túrafelszerelésükkel, mint megmászni a falat a saját lehetőségeimhez mérten.

Az utóbbi két év kimondottan nehéz volt. A korábban csak hullámokban rámtörő depresszió elhatalmasodott rajtam, a folytonos stressz és szorongás pedig időnként már fizikai fájdalmat is okoztak. Fokozta dolgot, hogy alapjáraton magamba forduló típus vagyok, így sosem osztottam meg a gondolataimat és érzéseimet másokkal. Ha mégis, gúnyos humorba burkolva tettem azt, hogy senki se vegye komolyan. Viszont így csak gyűlt és gyűlt bennem minden. Voltak kritikus pillanataim - úgy három komolyabb eset -,amikor kimondottan eltökélt voltam, de olyankor valami csoda folytán, mindig történt valami jó az utolsó pillanatban, ami visszatartott.

Az utolsó ilyen nemrég volt és Namjoon beszédének nagy szerepe volt abban, hogy helyre raktam a dolgokat a fejemben. Nem mondom, hogy perfektül vagyok, mert hazudnék, de igyekszem pozitívan gondolkodni, pozitívan állni a dolgokhoz.

Bár nincsenek álmaim, vagy célom az életben, ami elég kiábrándító tud lenni, s csak az tudja, milyen érzés is ez valójában, aki tapasztalta... egy jó barátom azt mondta, nem kell, hogy nagy álmod legyen, és előre tudd az egész életed. Csak éppen annyi, ami a szemedben valóra váltható.

Szóval egyelőre az a célom, hogy befejezzem az egyetemet és letudjam az államvizsgám decemberben, aztán meglátjuk.

Nem akarok nagyokat mondani, mert eddig is csak ígérgettem, hogy "hamarosan folytatom", meg "igyekszem rendszeresen hozni a részeket"... pedig abban sem voltam biztos, hogy meg akarom-e élni a másnapot. Vagyis biztos voltam benne, hogy nem... de mindegy is, ezen már túl vagyok.

Most a tanulmányaimra szeretnék koncentrálni, és nem ígérek semmit a jövővel kapcsolatban.

Persze, szívesen megnyugtatnék mindenkit (mint eddig), hogy folytatni fogom... én folytatni akarom! Viszont, ha a jövőben úgy látom, hogy az írás felesleges stressz lesz az életemben, nagyon sajnálom, de inkább lemondok róla és más hobbiba kezdek. (Ebben az esetben természetesen valahogy kompenzálnálak titeket.)

Annyit vártatok már, s én még egy kis türelmeteket kérem, s remélem, nem haragszotok rám annyira! (És szeretnék hinni abban, akkor sem fogtok nagyon haragudni, ha végül amellett döntenék, nem folytatom az írást.)

Most pedig, hogy így kihúztam a lábam alól a szőnyeget, s kényelmesen elterültem a földön, megyek is aludni, mert mindjárt kelnem kell!"

*Volt erre utaló megjegyzés... Kompenzáció alatt azt értem, hogy leírnám, mi történt a szereplőkkel a hátralévő időben, valamint megosztanám a már megírt jövőbeni jeleneteket és epilógust (vagyis annak a végét). Esetleg válaszolhatok a felmerülő kérdésekre.