Rain - 27. rész

Jimin POV:

– Jimin-ah, figyelsz rám? – morgott Jin hyung, mire magamhoz tértem a merengésből. – Mondom, ne az ajtóban dobáld le a táskáidat – csóválta a fejét idegesen.

– Sajnálom! – ugrottam fel az ágyról, s rögtön a fal mellé pakoltam a dolgaimat.

– Amúgy minden rendben? Gyakran elkalandozol mostanság és csendesebb vagy a szokottnál. – pillantott rám a bőröndje kipakolása közben.

– Persze, csak… csak kicsit rosszul érzem magam El miatt – sóhajtottam, s én is nekiálltam készülődni az alváshoz.

– A pár napja történtek végett? – matatott továbbra is a holmija között.

– Mi? Honnan tudsz róla? – kaptam fel ijedtemben a fejem. – Amúgy, igen. Azt hiszem eléggé dühös rám.

– Találkoztam vele, mikor kiviharzott a szobából… megint megríkattad. Mit csináltál? – kíváncsiskodott előhalászva egy zacskó chipset… a fene tudja honnan.

– Hyung, én…

– Nem akarod elmondani nekem, igaz? – majszolta a krumpli szirmokat, majd felém nyújtotta a zacskót, amiből készségesen vettem egy marokkal. – Esetleg, ha megbeszéled vele és bocsánatot kérsz? – rántotta vissza egy gyors mozdulattal maga elé a tasakot, mikor újra venni akartam belőle.

– Nem hiszem, hogy könnyen megbocsájtana – töröltem az olajos kezem a felsőmbe, majd hanyatt dőltem a földön.

– Nem is mondtam, hogy meg fog bocsájtani – húzott fel ülésbe a karomnál fogva. – Akkor biztos nem, ha nem kérsz elnézést – nézett rám szigorúan.

– Igazad lehet.

– Nos, nem csak a külsőm csodálatos – dobta ki az üres zacskót komoly tekintettel, aztán elégedetten elvigyorodott.

– Hyung, te sosem változol – mosolyogtam, majd levetetve a pólómat, lassan a fürdőbe lépkedtem. – Megyek elsőnek.

– Kapcsolj ki egy kicsit! Nem kell sietned – hallottam utolsó szavait, miközben az ajtó becsuktam az ajtót, kizárva ezzel a külvilágot.

Ledobálva magamról a maradék ruhadarabokat a zuhanytálcába léptem, s megnyitva a csapot, először jéghideg vizet folyattam magamra, majd fokozatosan állítva a kallantyún, eljutottam egy kellemesen perzselő hőfokig. Éreztem, ahogy a korábban a hidegtől sokkot kapott izmaim lassacskán elernyednek, s csukott szemmel élveztem a testem minden porcikáját átjáró meleget.

Bármennyire próbáltam kiüríteni a fejem, s csak lazítani, a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Elen járt az eszem. Valamit megindított bennem, amire nem voltam felkészülve, és végül rajta csattant. Miután láttam a könnyes szemeit, olyan bűntudat kerített hatalmába, amin nem tudtam felülkerekedni. Képtelen voltam a szemébe nézni… kerültem, amennyire tudtam.

– Ez nem mehet így tovább! – kiáltottam el magam, öklömet a csempéhez csapva.

– Jimin-ah, minden rendben? – szűrődött át Jin hyung aggódó hangja a heves kopogtatás közepette.

– Persze! – válaszoltam határozottan, mégis remegő hanggal. Az ütéstől bizsergő kézfejemet vizslatva elképedtem a bennem dúló indulatokon. – Nem ismerek magamra…

– Végre! – pattant fel sóhajtva az ágyról Jin, amint kiléptem a fürdőből. – Több mint fél óráig bent voltál. Tudom, én mondta…

– Hyung – szakítottam félbe –, megkeresem Elt – kapkodtam magamra tiszta ruháimat sietősen.

– Nincs egy kicsit késő már? Biztos most akarsz beszélni vele? – pislogott értetlenül.

– Minél előbb – bólintottam, s már robogtam is kifelé.

Egy lélek sem tartózkodott a folyosón. Értelemszerűen mindenki pihent a holnapi felhajtás előtt… csak én nem voltam képes nyugton maradni. A lehető leghamarabb meg akartam szüntetni a mellkasomat szorító fájdalmat. Már nem érdekeltek a vágyaim… ez az érzés mindennél rosszabb volt.

Elővéve a telefonomat megnyitottam a dokumentumot, ami a fontosabb információkat tartalmazta az oszlói állomással kapcsolatban, s a szobabeosztásokhoz pörgetve kikerestem a kívánt szobaszámot. A készülékkel a markomban szaladtam le két emeletet, majd az ajtókra illesztett arany számokat fürkészve csörtettem végig a folyosón. Nem telt sok időbe, s megtaláltam a nyolcszáztizenkettes szobát.

– Már így sem szívlel… nincs mit veszítenem – suttogtam magamnak nyugtatásként, s már hallatszott is határozott kopogásom a falapon.

– Nyitva! – szólt ki egy férfihang, mi egy pillanatra ledermesztett, de eszembe jutott, hogy El „fiú”, így semmi furcsállni való nincs abban, ha egy férfival van egy szobában. – Áh, Jimin-ah! – mosolygott rám a bennlévő fodrász hyung a laptopja mögül, amint beléptem az ajtón.

– Sajnálom, hogy zavarlak, hyung – hajoltam meg. Ő csak derűsen legyintett a kezével, így folytattam. – Elt keresem – néztem körbe a helységben, ahol látszólag kettőnkön kívül egyetlen élő személy sem tartózkodott.

– Elt? Most, hogy mondod, már egy ideje elment – gondolkodott a plafonra meredve. – Ha jól emlékszem Song Hobeom-shivel akart beszélni. Biztos nála van még.

– Köszönöm a segítséget! – hajoltam meg ismételten. – További szép estét!

– Pihenj sokat Jimin-ah! – intett, mire még egyet biccentettem, s elhagytam a szobát.

Újra a folyosón voltam… egyedül, mint korábban. Nem terveztem El után szaladgálni, de másnapra sem akartam halasztani a dolgot, így egyszerűen a falnak dőltem és vártam… csak vártam. Az idő szaladt. Már tíz perce álldogálhattam ott, mikor úgy döntöttem, inkább ülve várakozom tovább. Lecsúszva a fal mentén kényelembe helyeztem magam, s csukott szemmel hátradöntöttem a fejem.

– Yah! Jimin! – bökdöste erőteljesen valaki a vállam, mire rögtön kipattantak a szemeim. – Végre felébredtél! Mit keresel itt? – guggolt le mellém dühös tekintettel meredve rám.

– El? – dörzsölgettem álmosan a szemeim. – Mióta vagyok itt?

– Én tudjam? – grimaszolt. – Megláttalak, gondoltam felkeltelek. A rajongók szomorúak lennének, ha elaludnád valamidet és nem tudnál fellépni – könyökölt a térdére, tenyerével alátámasztva a fejét. – Illetve az se lenne jobb, ha megfáznál – kapta félre zavartan tekintetét, kerülve meglepett pillantásomat.

– Aggódtál értem? – kuncogtam fel halkan, mire megforgatta a szemeit.

– Nem érted, hanem a rajongókért – vágta hozzám sértődötten, majd felegyenesedett, s egyedül akart hagyni.

– Sajnálom! – kaptam el a csuklóját, ezzel visszatartva őt. – Beszéljünk – néztem rá kérlelőn.

– Jimin, nem hiszem, hogy… – kezdett bele mondandójába, de amint felém fordulva megpillantotta csillogó kiskutyaszemeimet, megakadt a szava – … van mit megbeszélnünk – fejezte be halkan, aztán morogva kirántotta kezét szorításomból, s duzzogva helyet foglalt mellettem.

– Köszönöm! – húztam egy halvány mosolyra szám, mire fújva egyet ellágyult haragos arckifejezése.

Óráknak tűnt az az idő, amit kínos némaságban töltöttük egymás mellett ülve. Fogalmam sem volt, hol is kezdjem. Ugyan azt elterveztem, hogy bocsánatot kérek, de azt már nem, miként is kellene felvezetnem. Ilyen mélyen nem gondoltam bele a dologba.

Végül rövid elmefuttatásomat követően, miszerint bármennyire is próbálkozom, nem jutok semmire, csak kinyögtem azt, ami épp a számra jött.

– Manager hyungnál voltál? – kérdeztem lehajtva a fejem. Nem a legjobb indítás, de legalább megszólaltam.

– Igen – sóhajtott. – Holnap elmondom a fiúknak az igazat – húzta törökülésbe lábait, s játszadozni kezdett az ölébe helyezett kezeivel.

– Az lesz a legjobb – bólintottam fancsali képpel, rávezetve a tekintetem.

– Szóval nem zavar, ha megtudják? – pislogott csodálkozva. – Nem bánnád, ha elmondanám, mit tettél, és megtudnák, milyen is vagy valójában?

– Pont ez az! – simítottam feszülten a tarkómra. – Én nem ilyen vagyok… illetve nem olyan, mint amilyennek hiszel.

– Ezt, hogy érted?

– Ez mind miattad van…

– Most engem hibáztatsz? – ráncolta a szemöldökét, gúnyosan felnevetve.

– Nem! Vagyis… sosem csináltam még ilyet korábban. Bárcsak ne tettem volna, de ezt hoztad ki belőlem. Megbántam… mármint nem… azaz igen, de mégsem – hebegtem össze-vissza.

– Hagyjuk! – rázta a fejét, s felállt. – Ne erőltesd...

– Aish! Tiszta idióta vagyok! – borzoltam a hajam két kézzel idegességemben. – Csak kimondok és megteszek mindent gondolkodás nélkül. Egyszerűen próbálok elnézést kérni, érted? – temettem arcomat az időközben felhúzott térdeimbe. – Bocsánat…

– Hogy is mondtad? – kérdezett vissza lágy hangon egy rövid hallgatás után, mire felkaptam a tekintetem. Arcán egy halvány, pimasz mosoly húzódott.

– Bocsánat! Sajnálom, hogy megcsókoltalak! Szeretném, ha olyan jól kijönnél velem is, mint a többiekkel – álltam fel, s mélyen meghajolva fejeztem ki, mennyire röstellem a dolgot.

– Felejtsük el, Jimin! – paskolta meg a vállam, majd otthagyva megilletődött mivoltomat, eltűnt szobájának ajtaja mögött. Elterülve a folyosó padlóján, merev tekintettel bámultam a plafonon elhelyezett apró lámpákat… Teljesen hülyének éreztem magam. Most akkor megbocsájtott?