Rain - 28. rész

El POV:

– Aish! Mi van már? – morogtam idegesen, mikor valaki elkezdett csikizni az állam alatt.

– De morcos vagy – nevetett kissé feszülten Hoseok.

– Sajnálom! – ültem fel a kanapén, lüktető fejemet fogva. – Nem sokat aludtam az éjszaka – masszíroztam a homlokom két ásítás között.

– Mi nyomja a szíved kicsi dongsaeng? – huppant le mellém, majd megpaskolva combjait jelezte, feküdjek nyugodtan az ölébe. Kissé vonakodva, de lehajtottam a fejem a lábaira. Eszembe jutott, mikor fordított felállásban ugyanígy ültünk a hotelszobámban. s az emlékezéstől halvány mosoly kúszott az arcomra. Biztos voltam benne, hogy ezzel akarja viszonozni az akkori tettemet… szükségem is volt rá. – Na, mesélj! – kezdte el simogatni a hajamat, ami hihetetlenül jól esett. Rég volt részem effajta gyengédségben. Közel álltunk egymáshoz a bátyámmal, de annak is már több mint egy éve, hogy ő így próbálta volna ápolni a lelkemet.

– Félek – ejtettem ki nemes egyszerűen a szót, ami talán a jelenleg bennem dolgozó legerősebb érzést írta le.

– Félsz? – állt meg egy pillanatra a keze, de folytatta, amint újra beszélni kezdtem.

– Ijesztő dolgok állnak előttem. Én döntöttem róla, hogy megteszem, de azt hiszem, még nem készültem fel rá egészen – magyaráztam. Csak halványan utaltam a dolgokra, hiszen nem jött még el a megfelelő pillanat, hogy közöljem a tényeket. – Félek, mert minden megváltozott körülöttem rövid idő alatt, és a változásnak még nincs vége.

– A változás nem rossz, csak más… a fejlődés része. Nem kellene félned tőle – szólalt meg váratlanul Yoongi. Hirtelen kipattantak a szemeim, s értetlenül néztem az előttünk álló fiúra.

– Folytasd! – ültem fel, kíváncsian pislogva rá. Halványan elmosolyodott, majd lehuppant mellém.

– Gondolj csak a pillangóra – kezdett bele sóhajtva mondandójába. – Szerinted, mikor hernyó volt, félt attól, hogy pillangóvá lesz?

– Most egy hernyóhoz hasonlítasz? – ráncoltam a homlokom.

– Nem – kuncogott. – Az életedet hasonlítom hozzá.

– Sokkal jobb! – ráztam meg nevetve a fejem.

– Csak hallgasd végig – bökte meg Hobi izgatottan az oldalam. Úgy tűnt ő már sejtette, mire akar kilyukadni Suga. Nyelve egy nagyot, újra a szőkére koncentráltam.

– Nem mondom, hogy egyszerű lesz. Talán sok megpróbáltatáson kell majd keresztülmenned, de hidd el, meg lesz a gyümölcse – magyarázta maga elé meredve. – A boldogságod majd szárnyalni fog, akár egy pillangó, miután keresztülmentél a kijelölt úton – dobott felém egy mosolyt, majd a térdeire csapva felpattant és magunkra hagyott.

– Ez nagyon költői volt, hyung! – szólt utána nevetve Hoseok.

Tekintetemmel végig követtem Yoongi távolodó alakját, míg el nem tűnt az ajtó mögött. Hirtelen már nem csak az aggasztott, mit szólnak majd a srácok, de értetlenül álltam a fiú kedvessége előtt is. Nem tudtam hová tenni a biztató szavakat, a sok gúnyos és lekezelő megjegyzés után.

– Nem tudom, mi az, ami ennyire bánt, de hyungnak igaza van – rázott ki merengésemből Hobi, mire odakaptam a tekintetem. – Minden rendben lesz… Ha pedig olyasmiről van szó, a messze lévő családod helyett itt vagyunk mi – borzolta össze a hajam egy hatalmas vigyor kíséretében.

– Köszönöm! – leheltem elképedten, s félredobva józan eszemet, egyszerűen szorosan magamhoz öleltem a mellettem ülő fiút.

– De ugye nem fogsz sírni? – nevetett, miután szipogtam egyet.

– Nem, dehogyis! – kuncogtam vállába fúrva az arcomat.

Rendkívül jól esett, hogy ilyen kedvesek velem a fiúk, pedig valljuk be, egy egyszerű kívülálló voltam a kezdetektől fogva. Nagyon örültem, hogy úgy bánnak velem, mint eggyel maguk közül. Jinen és Taehyungon kívül már Hoseok is közelebb került hozzám, s csak remélni tudtam, hogy ez így marad, miután megtudja az igazat.

Ezt követően beindult az élet a váróban. Mindenki felöltötte a legaktívabb énjét. A sminkesek és fodrászok szorgoskodtak, s a kisegítők sem ültek le egy pillanatra sem, míg a fiúkra fel nem került a színpadi ruhájuk a VIP jegyesek előadására.

A srácok elevenek voltak, s játszottak a kamera kedvéért… hozták a szokásos formájukat. Egymás hátán ugráltak, táncoltak, kergetőztek. Egy bárgyú mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy ökörködnek és húzzák egymás agyát, megmosolyogtatva a személyzet minden tagját.

Összeszorult a szívem, ahogy arra gondoltam, mindezt tönkretehetem néhány szóval. Semmi sem lesz a régi. Nem fognak rám úgy tekinteni, mint azelőtt. Nem akartam… egy pillanatig sem vágytam arra, hogy megtudják.

– Ne is gondolj rá! – ült le mellém Tae kissé lihegve a futkározás után.

– Mi? – pislogtam rá értetlenül, mire csak egy szúrós pillantást kaptam.

– Az jár a fejedben, hogy megfutamodsz – dőlt hátra, hogy szusszanhasson egyet. – Ne csinálj holnapot a mából.

– Mi? – billentettem oldalra a fejem.

– Úgy volt, hogy ma mondod el az igazat, ne húzd tovább a dolgot – nézett rám, de amint kiejtette a szavakat száján, el is kerekedtek a szemei.

– Ki mondta ezt neked? – csaptam vállon szerencsétlent hirtelen haragomban, míg ő távolabb csúszott tőlem a padon.

– Jin – válaszolta elvékonyodott hangon.

– Hazudsz! Nem is beszéltem vele erről – ütöttem egy erősebbet.

– Jó! Jó! – simított a fájdalmas pontra. – Talán… kicsit hallgatóztam tegnap hyungnim szobájánál – húzta össze magát.

– Hogy micsoda? – ugrottam fel, s felháborodva mértem végig, a fiú alakját. Aggodalmasan körültekintő szemeit látván, én is körbe pillantottam a teremben, s kissé megrökönyödve konstatáltam, hogy mindenki megállt cselekedetével, s az apró kis jelentünket figyelte. Bocsánatkérően meghajoltam, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében visszaültem a fiú mellé.

– Nagyon dühös vagy? – kérdezte óvatosan, kissé közelebb hajolva, hogy biztosan halljam suttogását.

– Nem – ráztam a fejem, törökülésbe húzva a lábaimat. Csak teljesen letaglózott. – Mit hallottál? – sandítottam fél szemmel a mellettem ülőre.

– Mindent – mosolygott maga elé.

– Aish! – fogtam a fejem. – A minden alatt a mindent érted? – tettem fel kétségbeesésemben életem leghülyébb kérdését.

– Igen – kuncogott fel. – De nem mondom el senkinek – fordította maga felé arcomat. – Tőlem eddig sem tudtak meg semmit. Tartom a szám – nézett szemembe komoly ábrázattal.

– Eung! – bólintottam halványan, majd egyszerűen eldőltem a padon. A nagy lendülettől a fejem hangosan koccant az ülőfelületen, ám nem engedtem meg magamnak, hogy a fájdalmam jelzéseként bárminemű hang elhagyja ajkaimat. – Koncert után szerinted jó lenne? – kérdeztem egy röpke szünet után, s már vette is a levegőt, hogy válaszolhasson, de nem hagytam szóhoz jutni. – A fenébe! Erre nincs „megfelelő” pillanat – morogtam felegyenesedve korábbi pozíciómba.

– Nem lesz gond – koccintotta vállát az enyémnek, mire egy kétkedő pillantással jutalmaztam. – Ne nézz így rám! – csípte meg az arcom. – Én, Jin hyung és Jiminie már tudunk róla…

– És Yoongi is – tettem hozzá bólintva egyet.

– Ő is? – pislogott rám meglepetten.

– Igen – helyeseltem, s kicsit belepirultam, ahogy átfutottak agyamon az akkori emlékek. – Igazad van! A csapat négyheted része már tudja… Nem lehet gond – mosolyogtam elhessegetve a zavarba ejtő gondolatokat, bár az arcomon lévő görbület közel sem volt őszinte. Még mindig tartottam a dologtól, s csak magamat próbáltam nyugtatni.

– A koncert után jó lesz – borzolta össze a hajam Tae, majd magamra hagyva a többiekhez sietett. Így van, már nem visszakozhatok!

A koncertet nézve kissé elterelődtek a gondolataim, de képtelen voltam olyan felhőtlenül élvezni az előadást, mint a korábbi alkalmakkor. A félelem, az izgalom és az idegesség különös keverékének érzete maga alá tepert, s bármennyire próbáltam lelökni magamról, túl gyengének bizonyultam. Csak némán tettem a dolgomat, s próbáltam láthatatlanná válni. Az alap problémámon kívül, eddig elnyomott dolgok is kezdték átvenni az uralmat a gondolataim felett.

Eszembe jutott a bátyám, s hogy már lassan egy hete nem beszéltünk, de valószínűleg nem is bánja, hisz kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy rég nem hallott a kishúga felől. Anna, akivel szintén egyre rövidebbek a beszélgetéseink… Bár ki okolná azért, hogy leráz a tanulás miatt. Seomin, aki néha csalódott pillantásokat vet felém, de egyébként úgy kezel, mintha nem is ismerne. Becsaptam őt… Talán azt gondoltam, hogy olyan lesz, minden, mint azelőtt? A személyzet többi tagja, akik vagy köszönnek, vagy levegőnek néznek, de mindegyikükben közös, hogy nem látnak itt szívesen. Mindezt teljesen jogosan… Én, egy épphogy csak felnőttnek mondható kis zöldfülű, egy véletlen folytán, mindenféle előzetes átvizsgálás nélkül, ideiglenesen bekerültem a cég dolgozói közé. Egy protekciós kis csitri, aki úgy beszélgethet a fiúkkal, mintha ő is évek óta velük dolgozna.

Az érzés, miszerint mindenkinek csak púp vagyok a hátán, egy szálka a szemében, egy szerencsétlen, fuldokló légy a levesében… egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajtam, ezzel bélyeget nyomva az amúgy is pocsék hangulatomra.

A fáradságnak és a ramaty érzések kavalkádjának köszönhetően már nem érdekelt semmi. A félelmek és aggályok eltörpültek a depresszív érzet mellett.

A sárga fényű lámpákkal megvilágított utcán sétáltunk. A fiúk nevetése és fáradsággal fűszerezett vidám hangja csak tompán érte el sötétbe borult mivoltomat. Arra eszméltem fel egyedül, hogy valaki már sokadszorra böki meg az oldalamat könyökével.

Fátyolos tekintetemet lassan vezettem fel a közel tíz centivel magasabb, szőke hajú fiú arcára, akinek mosolya megkövült, mikor megpillantotta valószínűleg nem igen kellemes ábrázatomat.

– Valami baj van? – kérdezte aggodalommal teli hangon.

– Nincs semmi – erőltettem magamra egy vigyort, ami homlokára csúszott szemöldökéből ítélve, nem igazán győzte meg.

– Figyelj, ha mégsem aka…

– De! – vágtam Yoongi szavába határozottan. – Igazad volt, el kell mondanom – bólintottam egy apró mosoly kíséretében. Ellágyult arcvonásait látva, ez sokkal meggyőzőbbre sikerült, így egy nagy sóhaj társaságában a fiúk elé siettem, s szembe fordulva velük, megállásra késztettem őket.

– Mi az, kicsi dongsaeng? – értetlenkedett Hoseok kitárt karjaimra nézve. – Szeretnél egy ölelést? – lépett közelebb hatalmas vigyorral az arcán, de Suga a fejére csapott.

– Komoly dologról van szó? – kérdezte Namjoon, s miután bólintottam a levegő megfagyott körülöttünk.

– Valamit be kell vallanom – ejtettem le magam mellé karjaimat.

– Mi lenne az? – kérdezett rá Nam, miután percekig képtelen voltam megszólalni.

– Nem vagyok fiú – hajtottam le a fejem, s újra kezdtem ideges lenni.

– Tényleg azért ez a nagy felhajtás, hogy bejelentsd, már férfi vagy? – grimaszolt Hobi, minek jutalma egy újabb fájdalmas sujtás volt a fejére. – Hagyd már abba, te erőszakos kis…

– Fogd már be egy pillanatra! – korholta Yoongi. – Egyébként is, idősebb vagyok. Hogy beszélsz te velem? – fonta karba a kezeit, majd biztatóan felém pillantott.

Az apró kis közjáték által arcomra varázsolt mosollyal karöltve, már kissé magabiztosabban álltam a talajon, s a rám nehezedő nyomasztó érzés is csökkent valamelyest.

– Azt akartam ezzel mondani, hogy igazából lány vagyok – sóhajtottam, s igyekeztem minden tag arcát elemezni, s ők is ugyanezt tették egymással. A három fiú, aki nem tudott az egészről, meglepetésében köpni, nyelni nem tudott. Suga és Jimin pedig azon lepődött meg, hogy V és Jin arca nem hasonlított a másik hároméhoz.

– Mi… mióta? – kérdezte Hoseok még mindig elámulva, mitől Rapmon és Jungkook is magához tért.

– Úgy körülbelül a fogantatásom óta – nevettem bugyuta kérdésén.

– Ti is tudtatok róla? – nézett Jinre és Tae-re Yoongi, miután feleszmélt. A két srác csak mosolyogva bólogatott. – Mégis mikor? – hebegte.

– Már az első nap – válaszoltam helyettük. – Viszont, ha már itt tartunk… Sosem kérdeztem, de mégis hogyan? – néztem kíváncsian a két fiúra. Így, hogy a leghatalmasabb kő lehullott a szívemről, már jobban feloldódtam… ráadásul az, hogy ők nem teljes kiakadással reagáltak, valahogy megnyugtatott.

– Megérzés – válaszolt Jin egy kis szünet után. – Már az első pillanattól kezdve gyanakodtam – magyarázta.

– De hyungnak hívattad magad és a többieket – esett le az állam.

– Igen. – nevetett – Nem voltam biztos benne teljesen. Kíváncsi voltam, hogyan reagálsz.

– És utána, mikor kajáltunk…

– Ó – nevetett hangosabban –, addigra már beszéltem V-vel, aki megerősítette a gyanúmat, de még akkor sem voltam biztos benne… viszont elárultad magad – fogta az oldalát.

– Nagyon örülök, hogy ilyen viccesnek találod… – motyogtam az orrom alatt.

Jin nevetése ellenére is érezhető volt a feszült hangulat… vagy talán még fokozta is azt. A fuldoklásba fordult nevetést – amit velem együtt a többi fiú csak zavartan figyelt – végül Nam szakította meg.

– El… őszintén, nem hozott még senki ilyen helyzetbe – túrt idegesen hajába. Nagyot nyeltem. Hangja valamily' módon hatalmas bűntudatot keltett bennem. – Ezt… – sóhajtott –, ezt meg kell beszélnem a srácokkal – hajolt meg, majd elindult.

A fiú váratlan, formális gesztusától vezérelve a negatív érzések ismét győzedelmeskedtek felettem, s újra olyan nyomorultul éreztem magam, mint a nap folyamán. Egy halk nyögésen kívül semmi nem hagyta el a számat. Képtelen voltam megszólalni.

Lassan mindenki elszivárgott Namjoon után. J-Hope és Jungkook rám sem néztek, Jimin pedig valamiféle együttérzést próbált magára varázsolni. Suga töredelmes kifejezéssel az arcán távozott… mintha hasonló bűntudat bújt volna meg benne is. Jin egy biztató mosolyt követően a fiúkhoz szaladt, s így V maradt utoljára.

– Te nem mész? – fordultam el tőle.

– Még nem – válaszolt lágy hangon.

– Te is hagyj magamra! Nem szabadna velem lenned most. Namjoon beszélni akar veletek – szegeztem rá a tekintetem. Szemei szomorúan csillogtak, s egy sóhaj kíséretében közelebb lépett hozzám.

– Most erősnek kell lenned – tette kezét vállamra, majd kedvesen végig simítva karomon, ő is elsétált.

Már rég nem volt a közelemben, mikor visszacsöppentem a valóságba. Éjfél felé járhatott az idő, a könnyeim pedig teljesen az arcomra száradtak. Mégis hogy lehetnék erős ezek után? Azt mondtátok, nem lesz semmi gond… akkor mégis miért alakult így?