Vallomás (Jimin oneshot)

  Már két napja nem voltam az iskolában az esetet követően. A szobámba zárkózva sírtam naphosszat. Talán csak alvás közben nem folytak a könnyeim, de ha így is lett volna, nem lehetett volna megállapítani, mert szemeim folyton-folyvást vörösek és puffadtak voltak… kivétel nélkül.

Aznap sem volt másképp. Az ablakom alatt gubbasztottam, apró gombóccá kuporodva ölelgettem magamhoz térdeimet, mikor a szokásos kopogás zavart meg.

– Anya, hagyj békén! – kiáltottam ki, ám az azt követő hang meglepett.

– Jiyeong – szűrődött át Jimin halk hangja az ajtó túloldaláról –, anyukád beengedett.

– Remek! – motyogtam az orrom alatt. – Már csak ez hiányzott.

– Bejöhetek? – kérdezte lenyomva a kilincset, de az ajtó nem nyílt, hisz zárva volt.

– Jobban örülnék, ha hazamennél – mondtam halkan a falaphoz sétálva.

– Tessék? Nem hallak. Kérlek, engedj be! – makacskodott a kilincset rángatva.

– Menj haza, Jimin! – találtam meg végre a hangomat, ami sajnálatos módon elcsuklott, így a valósnál is szerencsétlenebbnek tűntem.

– Tudom, hogy Keulim* meghalt – hagyott fel a kilincsrángatással.

A név hallatán szipogtam egyet, s letörölve könnyeimet arcomról, kizártam az ajtót. Jimin szinte abban a pillanatban kivágta azt, s szorosan magához ölelt. Hirtelen ledermedtem, de amint megéreztem gyengéd simogatását a hátamon, újra előtörtek a könnyeim.

– Lehet, másnak csak egy kutya volt, de nekem családtag – fúrtam arcomat a fiú mellkasába. – Ő volt a legjobb barátom – karoltam át, megmarkolva felsőjét.

– Tudom – suttogta a fülembe.

– Ő volt a legjobb kutya a világon – motyogtam tovább.

– Tudom.

– És a legszebb.

– Tudom.

– És a legokosabb is – zokogtam egyre kétségbeesettebben.

– Ezt is tudom – szorított erősebben magához.

– Jobb helyen van, igaz? – toltam el magamtól Jimint, s reménykedve néztem mélybarna szemeibe. – Ő már nem érezheti azt a fájdalmat, amit én most, igaz? – ütöttem erőtlenül mellkasát, kapkodva tekintetem két írisze között.

– Biztos tetszik neki a hely – mosolygott –, de nem hiszem, hogy boldog, mert így kell látnia téged – simította félre a nedves arcomra tapadt tincseimet.

– Igazad van – szipogtam, s a pulcsim ujjával áttöröltem az egész ábrázatomat, hogy a rászáradt könnyektől is megszabaduljak. – Vidámnak kell látnia, igaz? – Jimin csak halványan bólintott. – Mindig akkor volt a legvidámabb, amikor én is – jegyeztem meg leülve az ágyam mellé. – Boldog lesz, ha engem is annak lát? – néztem fel sokadszorra Jiminre, aki szintén csak bólintott, egy halvány mosolyra húzva ajkait. – Emlékszem, mikor…

– Várj! – szakított félbe hirtelen, én pedig értetlenül figyeltem, ahogy kiszalad az ajtón, majd rövid időn belül visszatér hátratett kezekkel.

– Jimin?

– Tádám! – húzott elő a háta mögül egy vödör csokifagyit. Csillogó szemekkel figyeltem a kezében tartott csodát, míg ő csak elégedetten vigyorgott.

– Ugye…

– Igen, hoztam – vett elő két kanalat a zsebéből, majd lehuppanva mellém, átnyújtotta az egyiket.

– Jimin, én annyira sze…

– Most beszélsz vagy eszel? – nevetett a fiú feltépve a doboz tetejét.

– Mindkettőt – ráztam meg a mosolyogva a fejem, majd egy hatalmas kanál fagyit tettem a számba. Már a hatodik adag jeges desszertet nyomtam magamba, mikor Jimin kuncogni kezdett. – Mi van? – motyogtam félig teli szájjal felháborodottan.

– Elképesztő, menyire élvezed az evést – fakult lágy mosollyá nevetése. – Már attól teli leszek, ha csak nézem, ahogy eszel – simított hasára, mire mindketten nevetésben törtünk ki.

– Mi ez a hangzavar, fia… – nyitott be anya, de amint megpillantott bennünket, rögtön elakadt a szava. – Hát végre eszel, édesem? – rohant hozzám vidáman. – Úgy aggódtam érted! – szorongatott magához. – Mindjárt hozok nektek valami tartalmasabbat – pattant fel, s sietősen távozott a szobából. Én csak egy sóhaj kíséretében mosolyogva megráztam a fejem.

– Elkezdtél valamit mondani, mielőtt a fagyi közbeszólt volna – mutatott rám a kanalával Jimin, ezzel megszakítva a csendet.

– Igen? – pillantottam fel meglepetten. – Ja, igaz! – csaptam a combomra egy rövid gondolkodás után. – Csak az jutott eszembe, mikor megkaptam Keulimet – mosolyodtam el. – De nem lényeges – ráztam meg a fejem egy újabb kanál fagyival lehűtve a torkomat.

– Hallani szeretném! – fúrta tekintetét enyémbe a fiú, mitől kissé zavarba jöttem.

– Hát jó – nyeltem egy nagyot, s belekezdtem a mesémbe.

Jimin késő estig velem volt, s hallgatta a vidám történeteimet, egészen Keulim kölyökkutyakora óta. Az idő csak úgy repült, szinte észre sem vettük. Egy vödör fagyit, egy-egy tál meleg vacsorát és jó sok nevetést követően eljött a távozás ideje.

– És akkor felugrott, de… de arra… – a nevetéstől alig bírtam érthetően beszélni, de csak nem hagytam abba.

– El tudom képzelni – nevetett Jimin is velem együtt, pedig még be sem fejeztem.

– Szóval az meg csak úgy leesett… de nem is miatta – meséltem tovább, mikor kopogás szakította meg a nevetésünket.

– Jimin-ah, anyukád hívott – kukucskált be anya a résnyire nyitott ajtón. – Holnap iskola, ezért eljön érted. Tíz perc és itt van – mosolyodott el, majd magunkra hagyott.

– Hát… akkor lassan készülődnöm kell – simított tarkójára a fiú. – Holnap jössz suliba? – pillantott rám kíváncsian.

– Ha reggel nem nézek ki olyan szörnyen, mint most, akkor megyek – vigyorogtam.

– Most sem nézel ki szörnyen – állt fel nevetve.

– Csak azért mondod, hogy ne ülj egyedül a padban – néztem rá gyanakvóan. – Biztos valami dolgozat lesz, igaz? – Nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott, s lenyomva a kilincset, kilépett az ajtón. – Várj, Jimin! – kiáltottam utána. Neve hallatán megtorpant, s kérdő ábrázattal lépett vissza hozzám. – Köszönök mindent! – hajoltam meg előtte. Úgy éreztem, ez a legjobb módja, hogy kimutassam a hálámat. Képes volt kirángatni a mély gödörből, amibe zuhantam. Örökké hálás leszek neki. Jimin a vállaimnál fogva felegyenesített, s szorosan magához ölelt.

– Mindenki nagyon aggódott érted – fúrta arcát a nyakamba –, de én aggódtam a legeslegjobban – suttogta.

– Jimin, én… – emeltem fel karjaimat, s gyengéden megsimogattam az oldalát.

– Nem tudom, miért kerültél mostanában, de nagyon bántott és dühített a dolog. Kerültél, amikor én minél inkább a közeledben szerettem volna lenni – vágott a szavamba, egy szuszra elhadarva mondandóját.

– Jimin! – markoltam erősebben pólóját, de csak nem hagyott szóhoz jutni.

– Szeretlek, Jiyeong! – vont szorosabban magához. – Nem kell viszonoznod, csak kérlek, ne kerülj, mert megőrülök.

– Jimin, én… – kezdtem sokadszorra bele, de megint megszakított.

– Amint megtudtam, miért nem jössz suliba, rohantam ide, hogy láthassalak. Fájt, hogy mennyire összetörtél, de a végére már teljesen felvidultál, amitől én is boldogabb lettem.

– Jimin…

– Szeretném, ha újra együtt hülyéskednénk és nevetnénk. Ha minden napunk olyan lenne, mint a mai este…

– Jimin! – löktem el magamtól a fiút idegesen.

– Jiyeong? Mi a baj? – nézett végig rajtam kétségbeesetten. – Ji…

– Itt áradozol nekem össze-vissza, szebbnél-szebb dolgokat motyogsz nekem, de már vagy hatszor próbáltam elmondani, hogy én is szeretlek, de állandóan félbeszakítasz! – korholtam, mérgesen összekulcsolva a karjaimat.

– Hogy? – képedt el. Bambán meredt rám, nagyokat pislogva.

– Szeretlek, te mamlasz! – kuncogtam el magam, közelebb lépve hozzá. – Ezért kezdtelek el kerülni – hajtottam le a fejem. – Féltem a visszautasítástól… a csalódástól… a pofára eséstől… Mondjam még?

– Jiyeong – emelte fel államnál fogva arcomat, hogy a szemébe nézzek –, szeretlek – suttogta, s lassan közeledett felém. Ajkainkat összeérintve forrtunk eggyé.

Az első csókom volt. Kicsit nyálas, kicsit ügyetlen, de a miénk… csakis a miénk.

*Magyarul tejszín akarna lenni. Kutattam egy kicsit, de konkrét koreai szót úgy nem találtam, hogy mellette ne legyen valami más, furcsa értelme, szóval maradt ez az „új keletű” angolról átírat. (Keressetek rá google-on:크림 푸들... biztos halál!)