El
POV:
–
Szia,
kislány!
–
Anna,
de jó hallani most! – sóhajtottam megkönnyebbülten, ahogy
felcsendült a lány
hangja. A német szavak
pedig kifejezetten simogatták a fülem.
–
El,
téged is jó hallani – gügyögött. – Merre jársz? Mi jót
csinálsz? – kérdezte nevetgélve, áttérve a koreai nyelvre,
hogy gyakorolhasson.
Felhőtlen
jókedvéből rám is ragadt egy kevéske, így már nem éreztem
olyan szörnyen magam. Bár meg kell hagyni, hogy igen kellemes
látvány tárult elém, így Anna hangján kívül maga a környezet
is pozitív energiával töltött fel. Ahogy végignéztem a zöldben
pompázó szomszédos parton, a vízen ringatózó hajókon és a
víztükör felületén meg-megtörő fénysugarakon, valahogy
melegség töltött el, a rossz hangulatom ellenére is.
–
Stockholmban
ülök a parton és köveket dobálok a tengerbe – narráltam
pillanatnyi cselekedetemet. – Vagy folyóba? De lehet, hogy ez egy
öböl – gondolkodtam el szórakozottan.
–
Mi
a francnak? Nincs jobb dolgod? – támadott le azonnal, félredobva
minden korábbi kedvességét. Ezt a hihetetlen nyíltságot és
„leszarom az egész világot” hozzáállást szerettem benne a
legjobban. Kicsit sem érdekelte, ha más faragatlannak, esetleg
bunkónak tartotta. Olyan volt, amilyen, s számomra ez rendben is
volt.
–
Éppenséggel
nincs – hajítottam a vízbe egy újabb
kavicsot. – Elmondtam a fiúknak – halkultam el, s a tőlem távol
eső stégen szórakozó srácok felé sandítottam. – Mindent –
tettem hozzá, dühösen a földbe markolva.
– Ó,
ezek szerint nem úgy fogadták, ahogy vártad – konstatálta
szomorú hangon.
– Aish!
– kiáltottam el magam, felpattanva a szikláról. – Nem is
tudom, mit vártam – morogtam. – Namjoon időt kért. Nem mintha
oda mernék menni hozzájuk… azt hiszem – sétáltam távolabb a
víztől, majd összeszedve a cipőimet az egyik padhoz vezetett
utam.
–
Tudod,
nem értem, miért nekem kell állandóan életkedvet verni beléd –
sóhajtott, s tisztán láttam magam előtt megjátszott gondterhelt
arcát, s a mozdulatsort,
ahogy karba font kezekkel csóválja a fejét. Tipikus
Anna… – Szedd
össze magad! Lassan tizenkilenc éves vagy, de közel sem viselkedsz
a korodhoz méltóan.
–
Bagoly
mondja – motyogtam gúnyosan, miközben a kihangosított készüléket
magam mellé helyeztem.
–
Tessék?
Nem hallottam!
–
Igazad
van unni! – kiáltottam katonásan, majd folytattam a cipőm
bekötését.
–
Szerencséd!
– puffogott. Tökéletesen hallotta, amit mondtam, s ezzel
mindketten tisztában voltunk, de nem vette túlságosan magára. –
És mik a mai terveid? – kérdezte, mire csak fáradtan hátradőltem
a padon. A hosszú hallgatásomat követően vidáman reagált a
gondolataimban sem elhangzottakra. – Ó,
igazán? Ez kiváló ötlet! Legközelebb én is csatlakozom! Biztos
jó móka…
–
Hagyd
abba! – vágtam szavába erélyesen.
–
Lesz…
– fejezte be mondatát. – De kis pimasz lettél! – jegyezte meg
gúnyosan, de hangján érezni lehetett, hogy mosolyog. – Értem
én, hogy nem vagy a legfényesebb helyzetben, de ha nem teszel
semmit, ne várj csodát.
–
Oké!
–
Egyszer
szóba kell állnod velük. Te vagy a tolmács… Szedd össze magad!
–
Oké!
–
Yah,
ne szemtelenkedj! – korholt nevetve.
–
Jó,
bocsánat! De mondani könnyebb, mint megcsinálni – sóhajtottam
felnézve az égre, kezemmel eltakarva a napot. – A madaraknak
mennyivel jobb életük van. Nekik nincsenek ilyen problémáik. Csak
esznek, alszanak és élik az életüket… szabadok és
elrepülhetnek a gondok elől, amikor csak akarnak – vezettem végig
tekintetemmel egy csapat sirályt.
–
De
tudod, ők mindennap a túlélésért küzdenek – emlékeztetett
barátnőm a nyilvánvalóra. – Nem akarom lekicsinyíteni az
aggályaidat, de azért mégis…
– Értem,
értem! Abbahagyom a nyafogást – nevettem. – A saját fejemre
hoztam a bajt.
–
Aj!
Ha panaszkodni akarsz, tudod, hogy nálam két szabad fület is
találsz!
–
Köszönöm!
–
Viszont,
most a fülek gazdáját hívja a kötelesség – kacarászott saját
megjegyzésén. – Ha gondolod, este is hívhatsz. Szeretnék minél
hamarabb jó híreket hallani felőled!
–
Rendben!
Azt hiszem nekem is mennem kell – kaptam elő a szüntelenül
csipogó apró készüléket a zsebemből.
–
Ez
a csipogód? Iszonyatos hangja van – szörnyülködött. – Én
már rég a falhoz vágtam volna…
–
Néha
én is szívesen tenném – kuncogtam. – A telefonálást illetően
a szavadon foglak.
–
Legyen
úgy! Akkor majd beszélünk! – nevetett.
–
Szia!
– Amint kinyomtam a mobilom, szusszantam egyet, s összeszedve
minden nem létező lelkesedésemet, felugrottam a padról.
Egy
különös megfontolásból a fiúk felé indultam, de hamar
meggondoltam magam, s mégis inkább a kocsik felé vettem az irányt.
A franc fog velük
konfrontálódni, ha nem muszáj… Aish, nem hiszem, hogy bármiféle
veszekedés lenne a vége, de mindenesetre kellemetlenséget sem
akarok… vagyis ennél többet. A
csapathoz érve, beugrottam az egyik furgonba, s annak leghátsó
végébe vackoltam magam, reménykedve abban, hogy egyik tag sem
választja majd pont azt a kocsit.
A
rejtőzködés végül addig fajult, hogy csak másnap az interjúnál
kerültem a szemük elé, ahol viszont mind teljesen normálisan
viselkedtünk. Érezni lehetett némi feszültséget, amit meg is
jegyezett az interjúvoltató hölgy, de a fiúk kimentették magukat
a „hamarosan vége a turnénak és egyre jobban izgulunk”
szöveggel.
Egész
Stockholmban-maradásunkat sikerült különösebb „problémák”
nélkül átvészelnem, aminek kifejezetten örültem. A fiúk
elfoglaltak és fáradtak voltak, így látszatra nem is igen
foglalkoztak a ténnyel, hogy amint lehet, elszivárgok a közelükből,
s inkább magányosan töltöm szabad perceimet, esetleg kelleténél
több munkát vállalok be, hogy lefoglaljam magam.
Nagy
sóhaj kíséretében léptem fel a repülő fedélzetére, s
ülőhelyem felkeresésére indultam. Már csak egy helyszín! Nem
igazán tudtam saját érzéseimen kiigazodni. Örülök, hogy nem
találkozok velük többet? Miért? Miért érzem megkönnyebbülve
magam, ha arra gondolok, egy hét múlva otthon, a saját ágyamban
aludhatok? Miért nem vagyok csalódott, esetleg szomorú, hogy
elválnak útjaink? Kissé megrázva a sok negatív gondolattól
már fizikailag fájó fejemet, tovább kerestem helyem a gépen, hol
a jegyemre, hol az ülések számára pillantva.
Végül
meglelve a keresett számot, feldobtam a hátizsákom a
poggyásztartóba, majd a telefonommal a kezemben kényelmesen
elhelyezkedtem az ablak mellett. Pár pillanattal később valaki
lehuppant mellém, s egy különös hang a fejemben azt súgta, arra
kell fordulnom. Ahogy ezt megtettem, nagyot nyelve, szinte abban a
minutumban el is kaptam a tekintetem az engem figyelő lányról.
–
El
– szólított meg halkan Seomin. Valamiféle bűntudatféleség
kerített hatalmába, ahogy végigfutottak elmémben az emlékek.
Szégyelltem magam… nem mertem a szemébe nézni, így továbbra is
az ablakon meredtem kifelé. Figyeltem, ahogy a felhők lassan egyre
nagyobbá és sötétebbé válnak. – Sajnálom, nem kellett volna
felhoznom a szüleidet – csuklott el a hangja. – Túlreagáltam a
dolgot, biztos volt valami oka annak, hogy nem mondtad el az igazat –
szipogott. Nem bírtam tovább, fátyolos szemmel felé fordultam, s
szorosan magamhoz öleltem.
–
Én
sajnálom! – fúrtam arcomat a vállába. – Nem bíztam meg
benned eléggé, pedig te mindent elmondtál nekem. Kérlek, bocsáss
meg! – toltam el magamtól, hogy szemébe nézhessek.
Ő is sírt, ahogy csak én.
–
Rendben
– bólintott –, megbocsájtok, ha te is – nyújtotta felém a
kezét, amit azonnal megragadtam és mosolyogva megráztam. – Most
olyanok vagyunk, mint két szerencsétlen tinédzser – kacagott
fel, ami belőlem is hasonló reakciót váltott ki. Egy újabb
ölelést követően mindketten letöröltük a könnyeinket, majd
végig beszélgettük az egész utat Helsinkiig. Hiányzott már a
társasága… ahogy színt visz az életembe. Miért
tartok a fiúktól, ha Seominnel is ilyen könnyen megoldottuk a
dolgot?
Újdonsült
régi barátommal az oldalamon, nevetgélve szeltük át
csomagjainkkal a repülőteret, s azonnal beugrottunk az egyik ránk
várakozó furgonba. Hiába szoktam meg korábban a magányt, így,
hogy közel felnőtt fejjel – évekkel a szüleim balesete után –
újra megtapasztaltam milyen,
ha az embernek barátai vannak, hiányoztak minden külön töltött
percben. Valahogy felidéződtek bennem azok a pillanatok korábbról,
mikor még vidáman nevettem és játszottam a többi gyerekkel
együtt tudatlanul… boldogan.
Ahogy
Seominnel beszélgettem, ráeszméltem, mennyire megszerettem a
fiúkat, s mekkora bűnt követtem el azzal, hogy nem bíztam meg
bennük… a barátságunkban eléggé. Akkor, a kocsiban
elhatároztam, hogy nem kerülgetem tovább őket… nem is fogok
magamtól odamenni, de adok esélyt Namjoonnak, hogy bármikor
megtalálhasson, ha úgy gondolja, lejárt az idő, amit kért. Abban
a pillanatban, ahogy ez megfogalmazódott bennem, rendkívül
gyerekesnek éreztem korábbi tetteimet, s mélyen magamba szálltam.
Annanak igaza volt… Hogy fajulhatott eddig a világ?
Így,
hogy Seominnel kibékültünk, már semmi akadálya nem volt, hogy
egy szobába kerüljünk. Boldogan nyitottunk be a háromszázhatos
számmal ellátott ajtón, s azonnal elterültünk a közelebbi
ágyon.
–
Szóval
beszélni fogsz velük? – kérdezte a mellettem fekvő lány,
szüntelenül a plafonról lógó csillárt lesve.
–
Azt
hiszem – bólintottam. – De még mindig tartok ettől az
egésztől. Nem igazán akarom bevallani, mekkora hülyeséget
csináltam, de nem is akarok úgy elválni tőlük, hogy ne
tisztáznám a dolgot. Mi lenne akkor, ha újra találkozunk? Aigo –
kócoltam össze a hajam –, bele sem merek gondolni, milyen
kellemetlen lenne! – fordultam a hasamra.
–
Hagy
már abba! – csapott nevetve a hátamra. – A bolhából is
elefántot csinálsz… miért aggódsz ennyire minden kis apróság
miatt? – lökött meg, minek hatására legurultam az ágyról, ő
pedig nevetésben tört ki.
–
Engem
is zavar – feküdtem továbbra is a földön –, de nem tudok vele
mit csinálni. Ilyen a természetem. Aggódok… sokat – nevettem
fel kínomban. – Lehet, orvoshoz kellene mennem, hogy írjon valami
nyugtatót – kuncogtam, feltápászkodva az ágyra.
–
Valóban
megfontolandó – bólintott komoly arccal Seomin, majd újra
elnevette magát. A teret teljesen betöltő kacagását azonban
hatalmas ásítás szelte ketté, ami mindkettőnk számára
jelzésértékű volt. – Most már tegyük el magunkat holnapra.
Hosszú hetünk lesz… az utolsó – figyelmeztetett felhúzott
szemöldökkel, majd a fürdőbe csoszogva lefekvéshez kezdett
készülődni. Még
milyen hosszú…
***
–
Remek
volt, köszönöm! – recsegett a mikrofon, ahogy beleszólt a
hangosításért felelős személy. – Akkor nézzük a
visszajelzéseket a fülesekkel kapcsolatban. Rapmon?
–
Egy
kicsit lehetne fokozni a hangerőt az egyesben? Köszönöm! –
válaszolt a leader halkan. Alig kezdődött el a nap, de már
kimerültnek tűntek mindannyian. Akárhogy nézzük, hetek óta
folyamatosan koncertek, interjúk, TV-szereplések… nem csoda, hogy
elfáradtak.
Lassan
körbe kérdezett mindenkit a hangosító, majd jött egy újabb dal.
–
Még
egy teszt. Rapmon?
–
Azt
hiszem, így jó lesz.
–
Rendben.
Jin?
–
A
kettesben lehetne hangosabb az én hangom, a többieké pedig
halkabb. Köszönöm!
–
Rendben.
Suga?
–
A
zenekart erősíthetnénk az egyesben.
–
Zenekar
egyes… J-Hope?
–
Egy
kicsit túl hangosan hallom a többieket. Ki tudnád egyensúlyozni?
–
Többiek
a te szintedre – ismételte. – Minden rendben J-Hope? –
kérdezte váratlanul a férfi. – Azt hiszem kissé nyers lett a
hangod a sok énekléstől.
–
Ó,
persze, jól vagyok – mosolyodott el a fiú.
–
Itt
két koncertünk lesz, szóval vigyázzatok az egészségetekre és a
hangotokra – figyelmeztetett minden fiút kedvesen. Ez az… az,
ami megfogott az egészben már az elejétől kezdve. Ez a családias
hozzáállás… hogy mindenki odafigyel a másikra. Hogy mindenki
ugyanolyan fontos, nem számít, hogy ő épp egy idol, sminkes vagy
hangosító… tisztelik és szeretik egymást.
Amint
mindenkit végigkérdezett újra, a fiúk még egy utolsó számot
elpróbáltak, majd kimerülten sétáltak le a színpadról.
–
Hú,
ez most jólesett – nyújtózkodott Taehyung hatalmas vigyorral az
arcán.
–
De
ami most jön, az még jobb lesz – jegyezte meg Jin, majd sietős
léptekkel eltűnt az egyik ajtó mögött.
–
Hogy
te mindig csak a hasadra tudsz gondolni, hyung! – szaladt utána
nevetve Jimin.
Elmosolyodtam
a jeleneten, de maró érzést véltem felfedezni mellkasomban.
Hiányoztak. Hiányzott, hogy én is ott legyek mellettük, hogy
velük nevessek és hülyéskedjek. Pár napig nélkülöztem csak a
társaságukat, de már így éreztem magam. Mi lesz velem a turné
végét követően?
Orromat
lógatva battyogtam a srácok után, ám tovább haladásomban
megakadályozott egy fal. Vagyis, én naiv fejjel azt gondoltam, egy
falnak ütköztem, de ahogy feltekintettem, hamar rá kellett jönnöm,
hogy az valaki háta volt.
–
Nagyon
sajnálom! – kaptam az orromhoz, ami a kelleténél jobban fájt az
ütközés miatt.
–
Semmi
– fordult meg azonnal a fiú, de amint megpillantott, mosolya
lehervadt az arcáról – baj – fejezte be mondatát, majd
pár pillanatnyi
tanácstalan szemezés következett.
Korábbi
elhatározásommal ellentétben, még nem készültem fel lelkiekben
erre a beszélgetésre, így miután sikerült felocsúdnom a
meglepetésből, futásnak eredtem. Sosem voltam olimpikon, vagy úgy
általában sportoláshoz szokva, így a fiú hamar utolért, s
csuklómnál megragadva szabotálta menekülésemet.
–
El
– szólított meg lágy hangján, mire kissé félve, de felé
fordultam. Megpillantva halvány mosollyal díszített arcát,
amolyan megkönnyebbülés szerű
érzés töltötte meg
bensőmet. – Nem jössz velünk enni?
–
Mi?
– A kérdés annyira lesokkolt, hogy azt sem tudtam hirtelen,
elhiggyem-e, amit hallok, vagy elkönyvelhetem magamnak, hogy
hallucinálok. – Ez most komoly, Namjoon? Ennyi? – hüledeztem
még mindig
–
Miért?
– ült ki az őszinte meglepetés arcára.
–
Azok
után, ahogy reagáltál a dologra, azt hittem… nem is tudom –
gondolkodtam el. – Valami hegyi beszédet, fejtágítást képzeltem
el… ahogy a bátyám szokta.
–
De
én nem vagyok a bátyád – kuncogott. – Vagyis bizonyos
értelemben igen, de az említett dolgok nem nekem valók. Én csak…
szükségem volt egy kis időre, hogy átgondoljam az egészet, és
beszélhessek a fiúkkal – engedte szabadjára csuklómat, majd
kelletlenül a tarkójára simított. – Már másnap megakartalak
keresni, de eléggé el voltam havazva, ráadásul mintha nem is
lettél volna ott… csak az interjúknál láttalak – magyarázta,
míg én kissé elpirultam zavaromban, mikor ráeszméltem, hogy az
egész aggodalmaskodást megúszhattam volna, ha nem bujkálok. –
Lényeg, ami lényeg, hogy részemről már rendben van a dolog…
ráadásul Tae és Jimin szüntelenül nyaggattak – nevette el
magát, mire csak kérdőn pislogtam fel rá. – Megkértem őket,
hogy hadd én legyek az első, aki beszél veled az „incidens”
után.
–
Értem
– bólintottam halványan. – Hoseok és Jungkook neheztelnek rám?
–
Hoseok
inkább magára neheztel, amiért nem vette észre korábban –
nyugtatott, megveregetve a vállam. – Jungkook pedig – húzta
száját – még nem egészen fogta fel a dolgot, de vele sem lesz
gond. Gyere enni, és meglátjuk!
–
Rendben
– mosolyogtam, s követtem őt a váróba. – Namjoon... –
Hirtelen nem tudtam, miként is szólítsam. Már tudta, hogy nem
vagyok fiú, így a hyung nem volt megfelelő… az oppa miatt pedig
a személyzet tagjai rájöttek volna. Nem mintha számítana, de már
így is nehezen viseltem a szúró pillantásaikat… nem ha még
rájöttek volna, hogy lényegében az egész életem egy hazugság.
–
Ó,
igen! Már mondani akartam, hogy hanyagold a megszólítást –
fordult felém az ajtóban. – Mi is így teszünk majd. –
Beleegyezésem jeléül csak biccentettem egyet, majd teste
takarásában beléptem a szobába.
–
Hyung,
merre jártál? Mindjárt megesszük az egészet! – kiáltott
Jungkook a leadernek, aki nevetve szaladt az asztalhoz, ezzel
láthatóvá téve megszeppent mivoltomat.
–
Pedig
találtam egy elveszett kiskutyát, aki szintén örülne néhány
falatnak – kacsintott rám, mikor leült a fiúk közé. Kiskutya?
Mi ez a hasonlat?
A
srácok megálltak minden cselekedetükben, ahogy megpillantottak.
Csak bambán néztek ki a fejükből, én pedig azt sem tudtam, hová
süllyedjek zavaromban. Pirosló arccal álltam a helyiség közepén,
szerencsétlenül simogatva alkaromat, s csak hebegtem össze-vissza,
ezzel még jobban kihangsúlyozva szánalmas lényemet.
–
De…
csak, ha nem zavarok – nyögtem ki végül egy értelmes mondatot
remegő hanggal, de még mindig nem mertem a cipőm orrán kívül
másra nézni.
–
El!
– kiáltotta el magát V, s nagy csörömpölések közepette
szaladt hozzám, s a magasba emelve fordult velem egyet, mielőtt
visszahelyezett volna a talajra. Nevetve váltam el tőle, majd a
többi tag felé fordulva, mélyen meghajoltam előttük.
–
Nagyon
sajnálom a zűrt, amit okoztam! – szorítottam össze
szemhéjaimat. – Sajnálom, hogy titkolóztam, és megkértem
mindenkit, aki tudomást szerzett róla, hogy hallgasson. Bíznom
kellett volna a megértésetekben – túrtam hajamba idegesen,
felegyenesedve. Tae kezét vállamra helyezve szorította meg azt,
amolyan biztatásképpen,
amivel meg is nyugtatott kissé.
–
Valaki
szólaljon már meg végre! – csámcsogta Rapmon hosszú pillanatok
után, aki eddig, kihasználva a többiek tétlenségét, nyugodtan
falatozott.
–
Hiányoztál
– jegyezte meg végül Jin. – A hangzavar teljesen más volt
nélküled – kuncogott, majd újra kezébe véve pálcikáit,
folytatta az evést.
–
Mindenkinek
hiányoztál – állt fel Jimin, s hezitálva ugyan, félve, hogy
olyat tesz, amit nem kellene, de megölelt.
–
Ti
is hiányoztatok nekem – karoltam át őt. – Nagyon –
mosolyogtam a többi fiúra Jimin válla felett.
–
Nekem
kicsit sem hiányoztál – vont vállat Yoongi, megtörve
ezzel az egészen idilli pillanatot, jutalma pedig egy
Jintől kapott egy gyilkos nézés lett.
Én még mindig meg voltam illetődve, így nem reagáltam
megjegyzésre. – Mi van? Csak őszinte
vagyok. Kifejezetten örültem, hogy nyugi van, és nem kell senkivel
vitatkoznom.
–
Ezt
úgy mondod hyung, mintha valaki kötelezne arra, hogy szemétkedj
vele – eresztett el Jimin, morcosan Suga felé fordulva.
–
Ez
így is van – pislogott úgy, mintha teljesen hülyének nézne
mindannyiunkat. – Kiprovokálja magának.
–
Mondja
ezt úgy, hogy a múltkor atyai tanácsokat osztogatott neki az
életről – nevetett fel Hoseok, ami nem kicsit lepett meg, hiszen
eddig csak némán lökdöste a rizsszemeket a papírdobozában. –
El – állt fel –, hogy vagy mostanság? Ritkán láttalak –
karolt át nevetve.
Az
események logikus folyamának menetét már ott elvesztettem, mikor
Namjoon utánam jött, így Hobi kijelentésén is csak nevetni
tudtam. Nem akartam már túlságosan belegondolni a történések
miértjébe… csak úsztam az árral, és örültem, hogy kezdenek
rendbe jönni a dolgok.
–
Jungkook,
van valami hozzáfűznivalód? – kérdezte Tae, mire mindenki a
maknaera pillantott.
–
Mi?
– kapta fel a fejét értetlenül a legfiatalabb, a szája is tele
volt… szerintem még azzal sem volt igazán tisztában, hogy mi is
történt az előző pár percben. – Ó!
– nyelt egy nagyot, majd zavartan rám nézett. – El hyu…
mármint noo… – hebegett vörös arccal. Mindenki közül őt
sajnáltam a legjobban. Tisztában voltam a lányoktól való
„nehézségeiről”, s valószínűleg a jó viszonyunkat is csak
az biztosította, hogy fiúnak hitt. – Aish! Nem tudom, mit kezdjek
ezzel a helyzettel – borzolta össze haját, majd drámaian az
asztalnak ütötte a fejét. – És én voltam lehurrogva az elején,
mikor azt mondtam, lányos vagy… erre bejelented, hogy valóban
lány vagy – fakadt ki, s eszeveszettül gesztikulált. – Most
jöhetnék azzal, hogy „én megmondtam”…
–
Igen,
ezt akkor este is közölted velünk – vágott szavába Jin,
érzelmeket véletlenül sem tükröző arccal, bár a mondat végén
kissé felkunkorodott a szája széle. Ő valóban élvezte a
helyzetet, s jót derült rajtunk valahol mélyen magában.
–
De
ő nem hallotta! – mutatott rám felháborodottan. A srácok már
alig bírták visszatartani a nevetésüket, de mentségükre
szóljon, hogy kívülről valóban komikusnak hatott a helyzet. –
És semmi nem változtat azon a tényen, hogy megöleltem őt –
húzódott össze, s szabad szemmel is látni lehetett, hogy
beleborzong a gerincén végigfutó kellemetlen ingerbe, melyet a
visszaemlékezés keltett benne.
–
Aigo,
aigo! Mintha ő lenne az első lány, akihez hozzáértél! –
veregette meg a vállát Hoseok nevetve, ahogy
visszahuppant mellé.
Jungkook csak duzzogva karba fonta a kezeit, s puffogott
valami érthetetlen halandzsát az orra alatt.
–
Még
mindig haragszol rám? – léptem közelebb szomorú arccal, de már
gonosz terveket szövögettem a fejemben. Tudtam, hogy már nem
haragszik rám. Megismertem annyira, hogy felismerjem a műhisztijét…
Már nem neheztelt rám, de így akarta a tudtomra adni, hogy
korábban igenis dühös volt, amit teljesen megértettem.
–
Igen.
–
Biztos?
– ültem le mellé, de ő félrehúzódott. Reakcióján,
nem tehettünk mást, egyszerűen összemosolyogtunk a másik oldalán
ülő Hoseokkal.
–
Teljesen
– fordította el még a fejét is, mire én kapva kaptam az
alkalmon, s szorosan magamhoz öleltem. – Yah, mit csinálsz? –
hadonászott kétségbeesetten, de nem eresztettem. – Engedj el!
–
Nem,
amíg meg nem bocsátasz! – nevettem, s minden erőmmel azon
voltam, hogy ne szabadulhasson. Még erőlködött egy darabig, de
hamar megjelent az arcán az a pajkos kis mosoly, amiről híres
volt, s feladva a küzdelmet, hagyta, hogy öleljem még egy darabig.
–
Belehaltál?
– veregette vállon Namjoon, áthajolva
az asztalon.
–
Nem
– rázta fejét, majd komoly ábrázattal felém fordult. – Akkor
ezért sírtál az étteremben egyedül? Hobeom kérte, hogy ne mondd
el?
–
Igen
is meg nem is – válaszoltam kisebb hatásszünet után sóhajtva.
Nem akartam mindent az orrukra kötni. Talán jobb lett volna közölni
velük a menedzser felajánlását is, de én csak élvezni akartam a
társaságukat, amíg csak lehetett… mindenféle bonyodalom nélkül.
–
Te
sokat sírsz, nem igaz? – szólalt meg Yoongi, halvány mosollyal
az arcán, egy újabb falat húst a szájába tömve. Most
gúnyolódna rajtam?
–
Mégiscsak
lány – helyeselt Jungkook elgondolkodva, mire nevetve a vállába
bokszoltam.
–
Yah!
Még mindig idősebb vagyok – néztem rá morcosan.
–
Hah!
Még te beszélsz? – mutatott rám Suga a pálcikáival. – Akkor
prédikálj, ha te is tiszteled majd az idősebbeket!
–
Én
tisztelem az idősebbeket – billentettem oldalra a fejem,
ártatlanul pillantva a fiúra. – Miért, te idősebb vagy nálam?
– mosolyogtam rá pimaszul, kissé előre hajolva az asztal fölött.
–
Szemtelen!
– pöckölte meg a homlokom dühösen. Fájóan felkiáltottam, s a
bizsergő ponthoz kaptam a kezem. Gyilkosan szemeztünk egymással,
de a ráncok lassan elsimultak, s mindketten nevetésben törtünk
ki… a fiúk pedig hamarosan csatlakoztak hozzánk, vidámsággal
megtöltve az apró helyiséget.
Minden
olyan lett, mint azelőtt. Együtt nevettünk, hülyéskedtünk…
egyszerűen élveztük a szabad perceinket. Vidáman meséltem el
Annanak és Seominnek a fejleményeket, sőt még a bátyámmal is
sikerült beszélnem, ami hatalmas energialökettel látott el a
hátralévő időre. Mintha kicseréltek volna… Olyan sokat
nevettem, hogy ha összehasonlítanám az elmúlt hat évvel, az még
a negyedét sem közelítené meg ennek. Régóta először
felhőtlenül boldognak éreztem magam. A hátralévő napokban
minden gond elkerült, a Nap is mosolygott rám, s érezte, hogy ezt
a hetet örökre emlékezetessé kell, hogy tegye számomra.
Az
idő – mint általában – jó társaságban gyorsan telik, s ez
igaz volt a turné utolsó hetére is. Két koncerten, rengeteg
interjún és egy hatalmas városnézésen túllendülve elérkezett
az utolsó nap, amit felfogni sem akartam.
–
De
a gépünk ugyanarról a repülőtérről indul majd, nem? –
érdeklődött Jungkook előre hajolva a hátsó ülésről, amint a
szállodába tartottunk az utolsó éttermes vacsoránk után.
–
Igen
– válaszoltam tömören két ásítás között.
–
Hagyd
már abba! Tudod, hogy az ásítás – szakította félbe Hoseok
mondandóját egy, a szájából előtörő hatalmas ásítás –
ragadós – fejezte be a mondatot nyammogva, majd inkább elfordult
tőlem, nehogy lássa a következőt is.
–
Jó
lesz újra otthon aludni – nyújtózkodott Jimin mellettem, mire
mindenki eleresztett egy beleegyezésnek csúfolt nyögést.
–
Itt
is vagyunk! – szólalt meg a sofőr, aki jelen esetben az egyik
kameraman
volt.
–
Köszönjük!
– hangzott egyszerre mindenki szájából, majd szépen lassan
kiszállingóztunk a furgonból.
–
Hát,
akkor mindenkinek jó éjszakát! – mosolyogtam a fiúkra, majd
elindultam befelé. A testem minden egyes porcikája könyörgött
egy zuhanyért és az ágyért, s csak ez vitte tovább fáradt
lábaimat a nagy üvegajtó felé.
–
Várj,
El! – ragadta meg a karom Namjoon, mire bágyadt
tekintettel, mégis kérdőn fordultam meg tengelyem körül. –
Holnap lehet, nem lesz esélyünk elbúcsúzni… szóval – rántott
magához, szorosan körém fonva a karjait –, vigyázz magadra,
kislány!
–
Te
is! – öleltem vissza, felocsúdva a meglepetésből.
–
Jobb,
ha most köszönsz el mindenkitől – eresztett el, s
megajándékozott a legaranyosabb mosolyával.
–
Rendben!
– bólintottam, s odaléptem Jinhez, egy hatalmas, szoros ölelésbe
invitálva. – Köszönök mindent! – súgtam a fülébe.
–
Bármikor,
Elisabeth! – emelt el kissé a talajról, majd mikor eleresztett,
megpaskolta a fejem. Abban a pillanatban, a piros arcommal karöltve,
valóban úgy éreztem magam, mint egy kiskutya. Ha lett volna
farkam, talán még azt is csóváltam volna. Lehet
Namjoon nem is tévedett akkorát azzal a hasonlattal?
–
Hobi!
– ugrottam a következő „áldozatom”
nyakába, aki nevetve tűrte a cselekedetemet, s annak ellenére,
hogy iszonyatosan fáradt volt, egyszer megpördített maga körül.
– Aztán Annaval hajrá, nehogy
feladd nekem! –
suttogtam a fülébe, majd nyomtam egy apró puszit az arcára.
–
Rendben
– vigyorgott, majd letéve a földre összeborzolta a hajam. –
Sok szerencsét, kicsi dongsaeng!
–
Jimin?
– fordultam a mellettem álló fiú felé, aki zavarában pulcsija
ujjába bugyolálta kezeit. – Gyere ide! – vontam magamhoz, s kis
idő után ő is viszonozta az ölelésemet.
–
Remélem,
egyszer majd megbocsátasz nekem! – motyogta. Eleresztettem őt, s
egy biztató
mosoly kíséretében bólintottam egyet. Én
is remélem…
–
Most
én! – ugrott a hátamra Taehyung, de felismerve erőm csekély
mivoltát, hamar lemászott rólam, s magához ölelt. –
Eszméletlenül fogsz hiányozni. Tudod a számom, minden SNS
elérhetőségemet, szóval kötelező jelleggel be kell számolnod
mindenről – dülöngélt velem jobbra-balra, az én arcomra pedig
levakarhatatlanul ráragadt egy bugyuta vigyor, s csak hümmögtem
minden kijelentésére. – Nem tudom, hogy fogom kibírni azt az egy
hónapot! – sóhajtott kelletlenül.
– Tudod milyen…
–
Egy
hónap? – kiáltotta el magát mindenki. Még Jungkooknak is
kipattantak a szemei, pedig épp csak annyira volt magánál, hogy
álltó helyében ne aludjon el.
–
Tae!
– ugrottam ki dühösen karjai közül, és megcsaptam a vállát.
–
Most
mi van? – futott el előlem Jin háta mögé, én pedig egyenesen
villámokat szórtam a szememmel, hátha kilyukasztom valamilyen
testrészét.
–
Megígérted!
–
Azt
gondoltad, elmész anélkül, hogy elmondanád nekik? – lépett
elő, összekaparva a bátorságát. – Butus! – csapott gyengéden
fejemre a tenyere élével. – Nem volt elég lecke ez a fiú-lányos
dolog? – fonta karba a kezeit, s felhúzott szemöldökkel
méregetett. Már megint az a furcsa érzés kerített hatalmába…
bűntudatom lett, és elszégyelltem magam.
–
Igazad
van! – sóhajtottam. – De akkor sem így kellett volna! –
fújtam fel durcása az arcom. Ő is így tett, s dühösen
szemeztünk egymással.
–
Az
isten szerelmére, valaki mondja már el, miről van szó! – fakadt
ki Namjoon közénk állva, kissé hátrébb lökve mind a kettőnket.
–
Ez
a kis aranyos – kerülte meg V a leadert –, egy hónap múlva a
Big Hit gyakornokaként fog szorgoskodni – karolta át büszkén a
vállamat.
–
Hogy
micsoda? – ámultak el mind, majd
az eszt követő néma
csend mellett csak V érdekes hahotázása volt hallható.
–
Ezt
mégis mikor, hogyan és miért? – fogta két tenyere közé
arcomat Hoseok, s tekintete értetlenül cikázott két íriszem
között. Nagyot sóhajtva hámoztam le minden szükségtelen kezet
magamról, s távolabb lépve a fiúktól, jelentőségteljes arcot
öltöttem magamra.
–
A
korábbi főnököm adott egy lemezt Hobeom-shinek, aki meghallgatta
a rajta lévő dalaimat. Tetszettek neki a dalok is, a hangom is…
azt mondta, „jó alapanyag” lennék. Elküldte őket Bang Shi
Hyuknak is, aki szintén szimpatizált Hobeom ötletével, miszerint
lehetnék gyakornok az ügynökségnél. Felajánlottak
egy soron kívüli meghallgatást,
én
pedig elfogadtam – hadartam el, hogy minél hamarabb letudhassam a
dolgot.
–
Miért?
– hangzott el az egyetlen kérdés… Yoongi szájából.
–
Bár
messzire kell költöznöm a családomtól, de olyan lehetőségem
adódott, mint eddig még soha, pedig több kiadó is hallotta már a
dalaimat otthon. Nem szalaszthattam el a lehetőséget, hogy
megmutassam a világnak a zenémet – hajtottam le a fejem. – De
azt hiszem, nektek ezt nem kell magyaráznom – sandítottam fel
rájuk, s azonnal Namjoon bólogató fejével találkoztam össze.
–
Már
mindent értek. Gratulálok! Ez egy remek lehetőség! – paskolta
meg a fejem a leader, mire felvillanyozódtam.
–
Igen,
köszönöm! – bólogattam hevesen.
–
Eszméletlen
szerencsés vagy, tudod-e! – csípte meg az arcom Hobi. –
Legtöbbünknek elég kemény munka volt bekerülni.
–
Én
is keményen fogok dolgozni, hogy bebizonyítsam, igenis ott a helyem
– néztem rá elszántan.
–
Ez
a beszéd, kicsi dongsaeng! – vont magához egy gyors ölelésre, s
a társaság többi tagja is kedves mosolyokkal bombázott… egy
fiút kivéve.
–
Nem
tudom, a kimerítő edzéseket bírni fogod-e azokkal a satnya
lábakkal, ha bekerülsz
– gúnyolódott Yoongi, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.
–
Ha
te bírtad, nekem is menni fog – néztem vissza rá szúrósan,
majd vigyorogva őt is megöleltem. – Tudom, hogy valahol mélyen
te is kedves vagy – súgtam a fülébe.
–
Yah!
– tolt el magától idegesen, de a sötétben is láttam a halvány
pírt az arcán. – Mi az, hogy valahol mélyen? Én kedves vagyok
azzal, aki megérdemli – pöckölte meg szokásához híven a
homlokomat. – Törpe…
–
Igen,
igen persze! – dörzsöltem kuncogva a fájó pontot, majd az
utolsó fiúhoz léptem.
–
Szóval
az volt az a fekete tok, amit a pólód alá rejtettél –
billentette oldalra a fejét Jungkook.
–
Te
láttad? – hűltem el egy pillanatra.
–
Már
hogyne láttam volna? – nevetett. – Melletted álltam, mikor
eldugtad!
–
Aigo!
Már mindegy is! Gyere! – szorítottam magamhoz. – Te vagy az
egyetlen dongsaengem – paskoltam meg a hátát, majd eleresztettem.
– Jövőre már nagykorú leszel, igaz? Ígérd meg, hogy velem is
iszol egy sojut! – kacsintottam, mire kissé szégyenlősen
elmosolyodott.
–
Megbeszéltük!
Mindenkitől
újra elbúcsúztam, s már nem is gondoltam bele, milyen könnyen
ment minden, mert csak a magam korholásába ment volna át az egész.
Miért nem mondtam el hamarabb? Miért vagyok ennyire bizalmatlan?
Miért vagyok ilyen hülye? – és hasonlók.
A
hosszúra nyúlt elköszönés után felvánszorogtam a szobámba,
majd egy forró zuhanyt követően az ágyba vetettem magam. Még
mindig nem akartam felfogni, hogy vége a turnénak, s így, hogy a
fiúk is tudomást szereztek a gyakornokosságom lehetőségéről,
már szabadon gondoltam bele az egészbe. Milyenek lesznek az
órák? Kedvesek lesznek a tanárok? És a többi gyakornok?
Alig
aludtam valamit az idegességtől és a képzelgésektől, s már el
is jött a reggel, s készülődhettem is, hogy időben a reptérre
érjek. Mivel Seominnel egy szobában voltunk, reggel tőle is
könnyes búcsút vettem – bár vele az egész hét egy hosszú
elköszönésnek bizonyult –, majd hátamra vetve a hátizsákomat
és megragadva a bőröndömet, izgatottan indultam el hosszúnak
bizonyuló hazavezető útra.
***
Összeszedve
a csomagjaimat a szalagról, csöppnyi kétségbeeséssel vegyített
izgalommal cikáztam az emberek között a müncheni repülőtér
hatalmas területén, mindenfelé bátyám ismerős alakja után
kutatva. Már kezdett eluralkodni rajtam a pánik, mikor
megpillantottam apám régi óráját, ezzel együtt Ed integető
karját. Eldobva összes holmimat, semmivel sem törődve, szaladtam
kitárt karjai felé, s gyermeki jókedvvel ugrottam vidáman
mosolygó bátyám nyakába.
–
Jó
újra látni! Nagyon hiányoztál – emelt el a talajtól, majd
eleresztve egy puszit nyomott a homlokomra, amit én is viszonoztam.
–
Te
is nekem! – bújtam hozzá még egy ölelésre, de hamar eltolt
magától, és dühösen vizslatni kezdett.
–
Nem
gondoltam, hogy még mindig abban a korban vagy, hogy figyelmeztetnem
kelljen, a csomagokat nem hagyhatod felügyelet nélkül – rázta a
fejét szigorúan, majd vonásai ellágyultak.
–
Yah!
Még mindig atyáskodó vagy – csaptam meg a vállát, s nevetve
indultam a holmijaim felé. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy
valaki, bár elég szerencsétlenül, de mindennél jobban igyekszik
összeszedni a földön heverő táskáimat, amik talán még az ő
súlyát is felülmúlják.
–
Anna!
– szaladtam könnyekkel teli szemekkel barátnőm, felé, aki
meghallva hangomat, dühösen a földhöz
vágott mindent… belátva, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg, s
hatalmas vigyorral tárta ki karjait, hogy azok közé rohanhassak.
–
El,
de hiányoztál! – nyomorgatott össze. – Te fogytál? –
méregetett végig, összetapogatva a karomat és az arcomat.
–
Állj
már le! – csaptam el a kezét. – Elég nekem, ha a bátyám
ilyen, nem kell még egy anyáskodó barátnő is.
–
Hé,
hogy beszélsz velem? – vágta be a durcát.
–
Sehogy
– nevettem. – Amikor eldobtad a táskáimat, nem gondoltál arra,
hogy összetöröd az ajándékodat? – vettem fel a hátamra a
zsákom, s közben Ed is megérkezett, s készségesen húzni kezdte
a bőröndöm.
–
Hoztál
nekem ajándékot? – ugrált utánam, s a szőke-rózsaszín
fonatai csak úgy csapdosták közben a fedetlen vállait. És
még ő mondja rám, hogy gyerekes vagyok…
–
Igen,
de nem tudom, hogy megérdemled-e – húztam az agyát.
–
Ne
csináld ezt velem! – esett kétségbe. – Ma nálam alszol, ugye?
Ugye nálam alszik? – fordult Ed felé, aki értetlenül pislogott
a túlságosan izgatott lányra.
–
Hány
éves is vagy? – kérdezte faarccal, majd válasz nélkül elhaladt
előttünk. Alig bírtam bent tartani a nevetésem.
Ed,
az emberek közül a türelmesebb fajtához tartozott, de jelen
esetben egyetlen pillantásával képes lett volna felnyársalni a
hiperaktív lányt mellettem, aki most lesokkolva, földbegyökerezett
lábbal, tanácstalanul pislogott rám.
–
Tényleg,
hány éves vagy? – kuncogtam el magam, ahogy elsétáltam Anna
mellett.
–
Ne
szemétkedj már te is! – futott utánam. – Nem csíp mi? –
lógatta az orrát.
–
Nem
mintha érdekelne, hogy kedvel-e téged, ha én meg igen –
mosolyogtam, átkarolva a vállát. – De majd máskor alszom nálad,
most szeretnék kicsit velük lenni – nyomtam egy puszit az arcára,
mire ő megértően bólintott egyet.
Annat
hazavittük, majd indultunk Dachauba. Már elmondhatatlanul vártam,
hogy végre a saját szobámban, az ágyamban aludhassak. Alig léptem
be az ajtón So már nekem is rontott, s majdnem a földre tepert a
szeretetével. Eszméletlenül hiányoztak már, bár ezt az utazás
alatt nem igazán akartam beismerni.
A
napok hihetetlen gyorsasággal teltek. Rengeteg elintéznivalóm
volt, mielőtt újra elhagytam volna az országot. Útlevél, vízum…
Össze kellett szednem az összes eddig megírt dalomat.
Hetente
többször is beszéltem vagy Hobeommal vagy Bang PD-nimmel.
Figyelemmel kísérték, hogyan haladnak az előkészületek, s
reménykedtek, hátha a tervezettnél hamarabb Szöulba repülhetek.
Szörnyű
volt újra átélni a búcsúzkodást, ráadásul úgy, hogy nem
tudhattam, mikor látom őket legközelebb. Az egyetlen dolog, ami
tartotta bennem a lelket a legszomorúbb pillanatban is, hogy végre
volt egy álmom, amit kemény munkával megvalósíthatok a Big Hit
felajánlásának hála.
***
Szöulban:
–
Köszönöm
szépen! – hajoltam meg a taxisofőr előtt, aki kedvesen kivette
bőröndjeimet a csomagtartóból.
–
Aztán
sok sikert a meghallgatáshoz! Biztos bekerülsz! – mosolygott rám,
s biztató szavai eszméletlenül jól estek.
–
Igyekszem!
– bólintottam, majd ismét megköszöntem. Integetve búcsúztam
el a középkorú férfitól, ahogy kissé kopottas kocsijával
kihajtott a kis utcából.
–
Yung
Iseul? – jelent meg hirtelen mellettem egy férfi, aki hol rám,
hogy egy papírfecnire pillantott. Mikor jobban megnéztem, mi is az,
rájöttem, hogy egy rólam készült kép.
–
Igen,
de mindenki csak Elnek szólít – hajoltam meg előtte.
–
Értem
– bólintott, majd lefirkantott valamit. – Kim Taejun vagyok. Én
foglak eligazítani – nyújtotta a kezét, amit megrázva újra
meghajoltam. – Remélem, minden papírod itt van. Ha jól
értesültem, itt születtél Dél-Koreában, de az anyakönyved
kivételével minden iratod német, igaz?
–
Igen
– válaszoltam határozottan, bár kicsit kényelmetlenül éreztem
magam. Mire föl ez
a sok hercehurca?
–
Értem,
akkor most a jelenlegi irataiddal regisztrálunk, de ha itt maradsz,
szükséged lesz koreai okmányokra is – nézett fel a papírjai
mögül. – Gyere, körbevezetlek! – ragadta meg az egyik
bőröndöm, majd a meredek emelkedőn,
az épület bejárata felé kezdte húzni. Alig bírtam tartani vele
a tempót. – Ez a főépület. Ide most csak a regisztráció miatt
jövünk be, a meghallgatás, majd az esetleges óráid, egy másik
épületben lesznek, amit a nap folyamán szintén megmutatok.
Szereztünk neked egy olcsó albérletet a közelben. Mivel a
gyakornokoknak nem jár fizetés, csak akkor, ha kapnak valamilyen
megbízást, nem árt, ha keresel magadnak munkát. Szívesen ajánlok
majd párat, ha szeretnéd. A meghallgatás két hét múlva
esedékes, addigra… – Csak mondta és mondta. Be nem állt a
szája. Talán még levegőt is csak egyszer vett. Hiába tudtam,
hogy fontos információkkal igyekszik megtölteni a fejem, képtelen
voltam koncentrálni rá. A gondolataim csak egy dolgon jártak…
Végre itt vagyok!
Szöulban… Egyetlen meghallgatás választ el attól, hogy a saját
utamra lépve elérjem a célomat.
Még
csak most kezdődik minden…

EONIIIIIIIIIIIII!!!!!!!!!!!!!!
VálaszTörlésVÉGRE! Szia:DDDDD Annyira vártam már, hogy újra felbukkanj és meglepj új résszel és... ATYAÉGDEHOSSZÚLETT! Imáim meghallgattattak:")
Nem is tudom érdemes lenne belekezdenem egy nagyon hosszú kommentbe, mert még van pár elintézni valóm, de annyit nagyon tudnod kell, hogy csodás volt ez a rész. A megbocsátástól kezdve, a búcsúzáson át, a visszatérésig. Tényleg nehezemre esik szavakba önteni, hogy mennyire jó rész lett ez. Talán a legjobb az eddigiek közül. Komolyan!
És ha úgy adódik akkor face-n írok neked, ha már te is túl vagy a vizsgákon, (én meg a kilencedik osztályon:D bár nem mintha ebben a pár hétben tanulnék valamit, mert feleslegesnek tartom) és akkor ha tudok akkor írok pár tanácsot, amiben talán segítséged leled.^^
Neked viszont sok sikert kívánok és remélem tényleg sikerül! ^_^ <3
Nagyon szeretlek és várom továbbra is feltörekvő izgalommal a következő részt! <3 <3 <3 Pusziiiiiiii
Omo, szia! ^^
TörlésKicsi dongsaeng, hát én teljesen meghatódtam, ahogy elolvastam a kommentedet... ♥
El sem tudom hinni, hogy tényleg ennyire tetszett! Én elég kritikus lettem magammal szemben, mikor már harmadjára olvastam át a részt javítás végett. :'D
Téged is és a tanácsaidat is tárt karokkal várom! Bárhol, bármikor írhatsz... nem veszek el, csak az írásban tartok szünetet. Végül is nem lesz ez hosszabb kihagyás, mint mostanában a részek között. :D
Aigo, de irigylem a korodat! >< Remélem, jól telnek majd a hátralévő napjaid! ^^
Köszönöm a jókívánságot, és igyekszem minél többet kihozni magamból! :3
Istenem, de aranyos vagy~ Én is szeretlek és próbálok továbbra sem csalódást okozni! :* ♥♥♥
Szia!
VálaszTörlésÚj vagyok a kommentelők közt, nem csendes olvasó voltam, mert a héten kezdtem csak olvasni ezt a történetet. Ezer éve nem olvastam a BTS fanfic csoportban posztolt ficik közül, csak a yaoi ment eddig, de amilyen válogatós és igényes vagyok a BTS ficikre, abból se találok nekem tetszőt.
Véletlenszerűen választottam a Raint lesz, ami lesz alapon és most nagyon szerencsésnek érzem magam,amiért erre a ficre esett a választàsom. :-) Ezt már a prológus olvasása közben láttam.
Illatok...Lehet, hogy hülyeség, de nekem rettentően tetszett, hogy minden fiúnak különféle illata lett. :-) Azt se tudom, hogy miféle véletlen folytán történt az, hogy a számomra legkedvesebb két fiúhoz (V és Suga) olyan illatokat társítottàl, amik nekem igazi kedvenceim. ^^
Nos, remélem, hogy nem pár részen belül szándékozod befejezni a történetet, mert még jó sokáig olvasnám.
Oh ès a szerelmi szál...eddig ugyan nem volt sok szerepe, Jimin akcióit kivéve, nem lehet olyan komolyan beszélni erről, érdekelne, hogy ez el fog-e mélyülni. Mondjuk én jobban örülnék egy El+Yoongi párosnak, de biztos ezt csak az mondatja velem, mert Yoongi az ub-m és mindenkivel őt akarnám összehozni. ^^ *Jimin meg nem pont a kedvence*
El már Szöulban van, izgatottan várom, hogy fog boldogulni.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Ditta <3
Szia!
TörlésÜdvözöllek itt! Most hízik a májam a büszkeségtől. ^^ Nagyon örülök, és énvagyok szerencsés, hogy pont ez a fici nyerte el a tetszésedet. Remélem, a továbbiakban sem okozok majd csalódást! :)
Mivel El orra érzékeny, így az illatoknak is jutott némi szerep. Igyekeztem minden fiúnak a jelleméhez illő illatot kölcsönözni, és ebben segítségemre volt néhány kedves ember a csoportban, szóval az érdem részben a övéik. :D
A történetet valószínűleg egy másik évadként folytatom (ugyanitt), és a szerelmi szál is ott fog jobban szárnyakat bontani. A turné időszaka inkább a megismerkedésé volt, mintsem a szerelmi konfliktusoké.
A párosokat illetően, azt hiszem, nem mondok nagy titkot, ha azt mondom, hogy mindkét fiúnak nagy szerepe lesz. ;)
Köszönöm, hogy olvastad és írtál! Remélem, a későbbiekben is megtartod eme jó szokásod! ♥ ^^