A remény angyala (J-Hope oneshot)

 Végre újra itt vagyunk. Egy randin. Egymás kezét szorongatva nézünk a másik szemébe. Egy igazán romantikus pillanat… lenne. De nem az. Hiába szeretem, ő sosem érzett így irántam. Soha nem is fog. Egyedül az egójának van szüksége rám…

– Ohjin, komolyan? Megint? – rántottam ki kezeim kezei közül. – Megint a saját tükörképedet nézed a szememben! – csaptam tenyerem homlokomhoz.

– De cica, ha ilyen jól nézek ki ma is – túrt hajába egy kacsintás kíséretében. Egy hatalmas sóhajt eleresztve felpattantam a székből és pofon vágtam.

– Ennyi! Végeztünk! – üvöltöttem. Hogy szerethetek egy ekkora barmot?

Csak meglepetten simogatta pirosló arcát, de semmi. Semmi megbánás, sajnálat nem tükröződött szemében. Éreztem, ahogyan az érzések könnyek formájában készülnek előtörni. Nem, előtte nem sírhatok. Nem adom meg neki azt az örömöt!

Felkaptam a táskám, s kirohantam a kávézóból. Rohantam, ahogy csak a lábaim bírták. Háromutcányit futhattam, mikor bekanyarodtam egy sikátorba. Már nem szabtam gátat a könnyeimnek. Engedtem, had áztassák el az arcomat. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?

A kosszal és mocsokkal nem törődve, zokogva a földre csúsztam a fal mentén. Hosszú percekig, talán több mint fél óráig ülhettem ott, mikor léptek hangja csapta meg a fülem.

– Jól hallottad Jungkook-ah, tényleg itt sír valaki – nyugtázta egy hang, majd leguggolt mellém. – Minden rendben, noona? – simította el kócos fürtjeimet szemeim elől.

Lassan felpillantottam, így tekintetünk találkozott. Mélybarna íriszei hatalmába kerítettek, egy ütésre lenyugodtam.

– Nem baszd meg, jókedvében sír! – szólt rá az egyik társa.

– Most mégis mit mondtam volna? – kiáltott vissza.

– Talán… „Miért sírsz?” vagy… – kezdte magyarázni.

– Vagy „Mi a baj?”… – tette hozzá egy másik.

– Vagy „Mi történt?”… – ötletelt a harmadik.

– Ha ilyen okosak vagytok, miért nem ti jöttetek ide hozzá? – fakadt ki az előttem guggoló fiú.

Egy kisebb vita alakult ki közöttük. Néhány szóváltás után nem tudtam tovább magamban tartani. Elnevettem magam.

– Aish… Látod? Szegény megbolondult. Hagyjuk itt és menjünk a dolgunkra – sóhajtott egy negyedik srác.

– Dehogy bolondult meg! – állt fel mellőlem az igéző szemű fiú. – Csak felvidítottuk. Nem igaz? – nyújtotta felém a kezét.

Megragadtam karját, s hagytam, hogy felhúzzon. Lassan felemeltem a fejem, s megpillantottam mosolygó arcát, amitől valami megmozdult bennem. Valószínű csak az utcáról a sikátorba beáramló fény illúziója volt, de akkor és ott, abban a pillanatban teste vonalát fényes aura követte végig, mitől számomra angyalnak tűnt. A remény angyalának. Reményt adott a jövőhöz. Reményt, hogy talán mégsem vagyok olyan szerencsétlen, mint hittem.

– Megkérdezhetem a neved? – hajolt közelebb.

– Jiyeong. – mondtam félénken.

– Ők itt Seokjin, Jungkook, Taehyung, Jimin, Namjoon és Yoongi – mutatott a hátul álló fiúkra, akik biccentettek köszönésként. Viszonozva a gesztust, én is intettem nekik. – Én pedig Hoseok vagyok – ütögette vigyorogva a mellkasát.

– És miért sírdogál egy ilyen csinos noona egy sikátorban? – nyújtott felém egy zsebkendőt a Jimin nevezetű fiú.

– A barátommal – vettem el a fehér anyagot, s megtörölgettem a szemeim –, szakítottunk.

– Biztos elment az esze, hogy dobott – rázta a fejét Namjoon, mire egy halvány mosoly kúszott az arcomra.

– Én szakítottam vele – szipogtam.

– De mié…

– Noona, én szívesen meghallgatnám a történeted – szakította félbe Hoseok Yoongit. – Ugyan tavasz van, de még túl hűvös ahhoz, hogy itt beszélgessünk. Meghívhatlak egy forró teára? – mosolyodott el lágyan.

Szívem egyre hevesebben vert. Hülye! Hülye! Hülye! Nehogy…

– Igen – válaszoltam határozottan. Csak megtetted! Kedves volt, meg minden, de mégis csak egy idegen! Egyedül a te lelkeden szárad, ha megöleted magad! – De… így nem mehetek. A sminkem elkenődött – tapogattam ujjaimmal a még mindig nedves arcomat.

– Ugyan! Nagyon jól áll! – szorította meg a kezem. Ekkor esett csak le, hogy mióta felsegített, egy pillanatra sem engedte el az említett testrészemet. Az idő mintha megállt volna, s perceken keresztül néztünk volna egymás szemébe.

– Hyung! – szakította meg Taehyung a meghitt pillanatot. – Ne sajátítsd így ki Jiyeong noonat – ragadta meg másik kézfejemet. Noona, noona, noona. Idegesít!

– Ennyire látszik, hogy idősebb vagyok? – szavaim enyhén sértődötten csengtek kiejtésükkor.

– Hát… – kezdett bele Jimin, de ahogy lassan végignéztem a hét fiún, mindent megértettem. Tizenéves srácok. Talán a legidősebb már húsz felett járhatott, de még ő is fiatalabbnak tűnt nálam.

– Mindegy! – ráztam meg a fejem. Hirtelen mind megkönnyebbült sóhajt hallattak. Ilyen szörnyű lenne kimondani, hogy látszik?

Ezután elindultunk, s felszálltunk egy buszra. A fiúk szépen egyesével szállingóztak lefelé a különböző megállóknál, így a célállomásra már csak kettesben érkeztünk.

Hoseok egész úton fogta a kezem, nem engedett a szorításból. Meg kell, hogy mondjam, rendkívül jól esett. Ohjin mellett sosem éreztem magam ennyire szeretve. Szeretve… Úristen, miket nem gondolok! Hiszem még csak ma találkoztunk. De… volt benne valami igazság. Két óra alatt több szeretet kaptam egy idegen fiútól, mint a barátomtól egy év alatt. Igen, egy hosszú évig bírtam mellette. Elvakított a szerelem. Visszagondolva, tényleg megbolondultam. Bolond voltam, hogy egy olyan alakot szerettem. De nem csak Ohjin... mindig hozzá hasonló alakokat fogtam ki. Egy szerelmi csődtömeg vagyok…

– Jiyeong, minden rendben? – nézett rám aggódó tekintettel Hoseok. – Egy ideje nem reagálsz arra, amit mondok – biggyesztette le alsóajkát.

– Nagyon sajnálom! Elmerültem a gondolataimban – szabadkoztam. – Miért hoztál ilyen messzire? – néztem végig Szöul számomra ismeretlen épületein.

– Annak a helynek a közelében randizhattatok, ahol rádtaláltunk. Gondoltam, jobban fogod érezni magad, ha távolabb vagy tőle – villantotta ki fehér fogait. Istenem, de figyelmes! Miért nem találkoztam vele hamarabb?

– Kö… köszönöm – hebegtem kissé elpirulva.

Egy apró kávézó elé érkeztünk. A fiú nyúlt a kilincsért, de mielőtt lenyomhatta volna visszább húztam. Kíváncsian meredt rám.

– Hoseok – hajtottam le a fejem –, miért vagy velem ilyen? – szegeztem rá a tekintetem. Kérdésem meglepte. Kikerekedett szemei elárulták.

– Mégsem hagyhattalak ott összetörve – mosolyodott el, s végigsimított arcom vonalán.

– Te így szeded fel a lányokat? – nevettem, de a gondolat fájdalmasan hasított belém. És ha igazam van?

– Dehogy is! – fogta oldalát a nevetéstől. – Most találkoztam életemben először síró lánnyal egy elhagyott sikátorban.

– Ez nem válasz a kérdésemre – korholtam még mindig nevetve.

– Olyan voltál, mint egy kiscica – magyarázta.

– Te… te most egy állathoz hasonlítasz? – akadtam fenn a hasonlaton.

– Tudod, zuhogó esőben, az út szélén, elázott papírdobozban. Az embernek megesik rajta a szíve. Nap, mint nap elmegy mellette, s nem tudja megállni, hogy meg ne simogassa, vagy tejet ne adjon neki. Nos, te vagy ez a cica – vigyorgott. Lélegzet visszatartva hallgattam végig. – És már rádfér egy forró tea – húzott be az üvegajtón.

– Még mindig egy állathoz hasonlítasz – kuncogtam.

Egészen zárásig beszélgettünk. Kiderült, hogy nem is olyan fiatalok, mint gondoltam. Azonban ez nem változtat a tényen, hogy idősebb vagyok náluk. Hoseoknál két évvel. Méghozzá majdhogynem pontosan, mivel három nap van a születésnapjaink között.

Sokmindent meséltünk egymásnak. Megtudtam, hogy ő és a másik hat srác egyetemisták, s egy városi deszkás csapatot alkotnak, akik magukat „Golyóállóknak” hívják.

Este hazakísért és számot cseréltünk. Már másnap felhívott, hogy mikor találkozhatnánk legközelebb. Lehet más tolakodónak érezte volna, de nekem iszonyatosan jól esett annyi elhanyagolás után, hogy végre valaki valóban érdeklődik utánam.

***

– Siess már noona! El fogunk késni! – rángatott magával Taehyung.

– Már miért is késnénk el? Csak deszkázni megyünk, nem? – morogtam idegesen, loholva a srác után, akinek egy lépése csupán kétszerese volt az enyémnek. Végre megérkeztünk, s kifújhattam magam. De miért is a parkban vagyunk?

– Már itt kéne lenniük! – toporzékolt idegesen az óráját lesve.

– Komolyan ezért siettünk ennyire? Így megfuttatni szegény noonat – lihegtem a fűbe ülve.

– Ne rángass már! – hallottam Hoseok ideges hangját már messziről. Akaratlanul is elmosolyodtam. Mit terveznek ezek a kölykök?

– Te is itt vagy? – pislogott meglepetten „csapdába ejtett társam” lehuppanva mellém.

– Szia! – vigyorogtam.

A hat fiú körbeállt minket eltakarva ezzel a Napot. Mindegyikük előkapott a háta mögül egy tölcsérszerű dolgot, majd nagy pukkanás hallatszott és konfetti fedett be minket.

– Boldog évfordulót! – kiáltották egyszerre. Hoseokkal összenéztünk, majd a fiúkra és újra egymásra.

– Mi van? – fintorodtunk el mindketten.

– Ne mondjátok, hogy elfelejtettétek! – csapott a fejéhez Jin. Mi csak értetlenül vizslattuk a társaságot. Yoongi nagyot sóhajtott.

– Egy éve, pontosan ezen a napon ismertétek meg egymást – kócolta össze a hajunkat. – Ha nem lettetek volna olyan nehéz esetek, akkor percre pontosak lettünk volna – lökött egyet a fejünkön.

– És tényleg! – csapta öklét a tenyerébe Hobi.

– Valóban – nevettem el magam én is, ahogy belém hasított a felismerés.

Azután az emlékezetes nap után rendszeresen találkozgattunk, majd három hónappal később hivatalosan is összejöttünk.

Szépen lassan eltelt egy év. Ez idő alatt nem csak egy szerelemmel gazdagodtam, hanem hat szerető testvérrel is. Mielőtt észrevehettem volna szerves része lettem a csapatnak. Sosem hagyták, hogy megtörjek, cserébe én is mindig vigyáztam rájuk. Hozzájuk hasonlóan én is „Golyóálló” lettem. Ehhez az is hozzátartozott, hogy megtanultam gördeszkázni.

Az elmúlt egy évben több boldogságban volt részem, mint bármikor előtte. Azon a tavaszi napon az életem 180 fokos fordulatot vett. Azóta nem ment le úgy a Nap, hogy ne lett volna egy olyan pillanat, melyre este mosolyogva gondoltam volna vissza.

Akárki, akármit mond, Hoseok angyalként toppant az életembe. Szárnyakkal és fényes aurával a teste körül. Örökké hálás leszek neki, hogy akkor megjelent, megfogta a kezem, s nem engedte el.

– Milyen szörnyű nap volt és milyen szép vége lett – öleltem meg a mellettem ülő fiút. Kivillantak fehér fogai, majd egy hirtelen mozdulattal maga alá fordított.

– És még milyen szép vége lesz a mai napnak – túrt hajamba, majd ajkait enyéimre tapasztotta.

Szenvedélyes csókjába belepirultam. Még ennyi idő után is képes zavarba hozni… Belemosolyogtam a csókba, mire ő is elmosolyodott.

– J-Hope, te barom… ne itt! – rúgott a felettem térdelő fiúba Suga.

Hoseok egy fájdalmas nyögés kíséretében elterült mellettem, majd felnevetett. Mindenki sorra elnevette magát, s mellénk heveredett a fűbe. Lassan kifogytunk a levegőből és csendesen néztük az eget.

Lehunytam a szemem és élveztem a lágy szellőt, a csicsergő madarakat és a fák susogását. Az élet apró örömeit. Hoseok lassan végigvezette kezét karomon, majd ujjainkat összefűzte. Pilláim mögül a mellettem fekvő fiú arcára tekintettem. Mélybarna íriszei még mindig ugyanúgy megbabonáztak minden egyes alkalommal, mint az első találkozásunkkor.

„Szeretlek.” – formálta némán ajkaival a szót, mely heves dobogásra késztette a szívemet, s görcsbe rántotta a gyomromat. Hiába mondta már ezerszer, tízezerszer, százezerszer… a reakció ugyanaz volt minden egyes alkalommal.

„Én is.” – válaszoltam mosolyogva hasonlóképpen. Amíg Ő mellettem van, sosem vesztem el a reményt. A reményt a jövőben… a jövőnkben.