Rain - 26. rész

El POV:

Érdekes álmomból egy telefon idegesítő csöngése riasztott fel. Az ébresztő végét a fejemre tapasztott párnával vártam ki, ami hamarosan – mégis túl soká – be is következett.

Nagyot sóhajtva helyeztem vissza a párnám a fejem alá. A reggeli nap fényének köszönhetően, ami a lecsukott szemhéjaimon keresztül is vakított, lassan kezdtek felderengeni a tegnapi események emlékei, amibe a fejem is belefájdult. Tehát, sikeresen magamra haragítottam Seomint, eláztattam magam, aminek valószínűleg megfázás lesz a vége, s végül, de nem utolsó sorban… olyan dolgokat mondtam el Yoonginak, amiket még senki másnak. Mire gondoltam, mikor belekezdtem egyáltalán? Nem gondoltam semmire!

– Sosem gondolok semmire – suttogtam idegesen, két kezemmel kócolva össze a hajam. Cifrábbnál cifrább szitkokkal ostoroztam magam, mire valaki elkezdett morogva ficeregni mellettem. Teljesen ledermedtem, hiszen eddig azt gondoltam egyedül vagyok. Lassú, gépies mozdulatokkal fordítottam a fejem a hang irányába, s megpillantva a mellettem fekvő alakot, egy néma sikoly hagyta el a számat. Szóval az nem csak álom volt? Tényleg együtt aludtam Yoongival.

Magatehetetlenül, mereven néztem a szuszogó fiú kissé felpuffadt, s melegtől kipirult arcát, mitől egy apró mosoly kúszott az arcomra. Nem hinném, hogy bárkinek is elmondaná. Vagyis... Remélem!

– Meddig fogsz még bámulni? – nyitotta ki hirtelen szemeit, ezzel kisebb frászt hozva rám.

– Aish! – vágtam a fejéhez a párnámat. – Neked valami röntgenszemed van, vagy mi? – ültem fel az ágyban dühösen meredve Yoongira, aki még arra is lustának bizonyult, hogy méltóztassék levenni a párnát az ábrázatáról. – És egyébként sem…

– Ó, dehogynem! – szabadította ki arcát, amin egy idegesítő félmosoly húzódott.

– Hyung, mi történt? – dörzsölte ásítva szemeit Jungkook, miután eleresztettem egy dühös hörgést.

– Semmi! – legyintettem, majd az órára nézve kipattantam az ágyból. – Lassan indulunk. Készülődj! – mosolyogtam rá, mire egy aprót bólintott, és a fürdőbe csoszogott.

– Hogy kerültem ide? – néztem az ágyban terpeszkedő fiúra kíváncsian.

– Nem tudtam, hova vigyelek miután csak úgy elaludtál – ásított. – Nehéz vagy ám, tudsz róla? – morgott hátat fordítva nekem.

– Nem kértem, hogy hozz el… – fontam karba a kezeim. Már az előtt tudtam, hogy hülyeség volt, amit mondtam, mikor kiejtettem volna a számon a szavakat, de a kiállhatatlan, makacs énem nem hagyhatta annyiban.

– Igen? – nevetett a hátára fordulva. – Szóval hagytalak volna ott, a buszmegállóban? – véste szúrós tekintetét az enyémbe.

– Ne.. nem – hebegtem lesütve a szemem. – Ami a tegnap tör…

– Nem mondom el senkinek. – ült fel a hajába túrva. Bár éreztem, hogy ezt fogja mondani, mégis hihetetlenül megnyugtatott, hogy az ő szájából is hallottam a megerősítést. Mintha csak a szívemet nyomó sziklák egyharmada egyszerűen lepergett volna.

– Köszönöm! – fújtam ki az eddig benntartott levegőt, egy halvány mosoly kíséretében.

– De miért? – szakította meg váratlanul a közénk telepedő hosszabb csendet, megborzolva szőke haját.

– Mit miért? – értetlenkedtem.

– Miért adod ki magad fiúnak? Nem mintha számítana – nézett félre egy újabbat ásítva.

– Mi? Te… – Tekintete visszakúszott arcomra, majd egy pillanatra felsőtestemre tévedt, mire én is oda pillantottam. Mikor cseréltem pólót? Mi… Nem! – Te át… Te le… – makogtam egy oktávval magasabb hangon, a mellkasomhoz kapva.

– Hagyd abba! – tört ki belőle a nevetés, s a hasát fogva felállt. – Nem mintha láttam volna valami újat – paskolta meg a vállam, majd felváltva Jungkookot, a fürdőbe ment. Mi a…

– Minden rendben hyung? Elég sápadt vagy – nézett rám aggodalmasan Kook.

– Persze! – válaszoltam remegő hanggal. – Minden rendben, csak fárasztó volt a tegnapom és a fejem is fáj… azt hiszem.

– Akarsz róla beszélni? – kérdezte átöltözés közben, mire csak sóhajtva nemlegesen ráztam a fejem. – Ha mégis, azt hiszem, jó hallgatóság vagyok – mosolygott.

– Köszi! – bólintottam. Tényleg egy oltári marha vagyok! Mind iszonyat kedvesek… Miért vagyok mégis olyan bizalmatlan velük szemben?

Miután Yoongi végzett, én is a fürdőbe vánszorogtam, majd magamra csukva az ajtót, a kagyló elé állva dühösen szemeztem a tükörképemmel. Komótosan megnyitva a csapot, hideg vizet eresztettem csuklóimra, majd megmosva arcomat, az elmém kissé kitisztult, s villámként hasított belém a felismerés, hogy semmi cuccom nincs nálam.

– Basszus! Basszus! Basszus! – ragadtam meg a tusolófüggöny rúdjára akasztott fáslimat, s sietősen magamra tekerve, a pólómat is felkaptam. – Srácok, majd lent találkozunk – suhantam ki az ajtón, s az eredeti szállásom felé rohantam. – Várjatok! Hyung! – loholtam, mikor megláttam a két fodrászt távozni, akikkel egy szobába száműztek.

– El, te merre jártál? – nézett rám kérdőn az idősebb, mikor megállt. A fiatalabb pedig rám sem nézve ment tovább.

– Sajnálom, kissé eltévedtem – kapkodtam a levegőt. Értetlenül nézett rám a válaszomat követően, de megrázva a fejét, inkább nem kérdezett tovább.

– Seomin tegnap este volt itt, és hozott egy táskát – mutatott be a szoba ajtaján. Benézve rajta, rögtön megpillantottam az említett tárgyat az ágyamon.

– Köszönöm, hyung! – hajoltam meg mélyen.

– Siess, húsz perc múlva indulunk – biccentett, s magamra hagyott.

Amilyen gyorsan csak tudtam, lefürödtem, s átöltöztem, majd olimpiai futókat megszégyenítő sebességgel csörtettem le a lépcsőkön. A fejem csak úgy lüktetett, de nem álltam meg. Nehogy rám kelljen várni…

– Ennyire azért nem kellett volna sietned – nevetett Tae, mikor beestem mellé az ülésre. – Monie és Jin hyung még nincsenek itt. Minden rendben? – koccintotta vállát az enyémnek.

– Nem telt éppen fényesen a tegnapom és reggelem…

***

Tovább tetőzve az egyébként is csodálatos kedvemet, a repülőn Jimin és Suga mellé kerültem. A sorsnak rendkívül jó humora van, azt kell mondjam. Yoongi a szokásosnál kipihentebbnek tűnt, de legalább a másik fiú aludt így csak egyfelől értek az impulzusok.

– A többieknek mikor mondod el? – tette fel végül a kérdést Yoongi, ami szerintem a beszélgetésünk alatt végig benne volt, csak kellően fel akarta húzni előtte az agyam.

– Nem tudom. Esetleg az utolsó nap, útravalóként? – néztem előre semleges arccal. Már régóta ezen agyaltam, ez idegesített, ez nem hagyott nyugodni… de mégis hogy mondhattam volna el bármikor is? És ha mind úgy reagálnak, mint Seo? Két sorral ült mögöttem a lány, de így is éreztem engem szuggeráló tekintetét, mitől felállt a szőr a tarkómon. Nem akarom én ezt!

– Nem húzhatod a végletekig. Nekik is tudniuk kell – pöckölte meg a homlokom.

– Megszüntetnéd a testi bántalmazást? – néztem rá összeszűkített szemekkel.

– Ha egyszer észhez térsz és képes leszel logikus döntéseket hozni… akkor igen.

– Te mikor mondanád el a helyemben? – sóhajtottam.

– Még itt Oslóban – meredt ki az ablakon, a repülő szárnyát figyelve.

– Miért? – néztem rá kíváncsian.

– Ha valamelyikük kissé bosszús is lenne miatta, mire Helsinkibe érünk, kiheveri. Senkitől sem haraggal kellene elválnod – vetett egy kósza pillantást Seomin felé, majd rám nézett. Egy bólintással jeleztem, hogy megértettem, s ezzel a beszélgetésünknek vége szakadt.

A következő fél órában, míg a gép meg nem érkezett, minden lehetséges változat lepörgött a fejemben. Ha jól fogadják, ha rosszul, s ha rendkívül rosszul. Az utóbbinak nagyon csúnya vége lett, amit mindenféleképpen el kell kerülnöm. Akárhogy tekertem a dolgokat, Yooginak igaza volt… Amint lehet, ki kell tálalnom!

Ezzel az elhatározással karöltve szálltam le a gépről, majd ültem be a furgonba, s még bennem volt akkor is, mikor a szállodába értünk. Ám mikor odáig jutottam, hogy Hobeom-shivel megbeszéljem a dolgot, már elszállt minden eltökéltségem, s mozdulatlanul álltam az ajtaja előtt. Az érzés és a helyzet is ismerős volt… túlságosan is. Sosem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz, s pár napon belül kétszer is túl kell esnem rajta.

Végre erőt véve magamon, a még mindig remegő kezemmel bekopogtam az ajtón, s a beinvitálás után rögtön be is léptem.

– Jó estét uram! – hajoltam meg. A szokásosnál formálisabban cselekedtem idegességemben, ami neki is feltűnt.

– Mi a baj El? – kérdezte aggódó hangon.

– Azt hiszem, nem titkolózhatok sokáig a fiúk előtt – sóhajtottam, s elővéve leghatározottabb tekintetemet meredtem rá. – Szeretném nekik elmondani az igazat.

– Megértem. Nekik is tudniuk kell róla természetesen – bólintott. Nem tudom, miért egyezett bele ilyen hamar, de talán a szokásosnál határozottabb kisugárzásom vehette rá. – De… – Nem hagytam, hogy befejezze, a szavába vágtam, s kissé félve, de a pillanat hevében a kelleténél mégis hangosabban közöltem vele, amire a leginkább kíváncsi volt.

– A meghallgatást illetően is döntöttem.

____________________

Sziasztok!

Elnézést a hosszú elmaradásért! Mostantól igyekszem rendszeresen hozni a részeket...
Sajnos már nagyon rég írtam, és azt hiszem ez a részen is látszik, de kicsit vissza kell rázódnom...

Remélem, azért tetszett a rész! :D ♥