Rain - 25. rész

El POV:

– Megint degeszre ettem magam – simogatta mosolyogva a hasát Taehyung.

– Ha mindig ennyit eszel, el fogsz hízni – nevetett Jimin.

– A nagyim azt mondta pufin szeret, ezért enni fogok! – húzta fel sértődötten az orrát a fiatalabb, ami mosolyt csalt az arcomra.

– Rendben… Mi is pufin szeretünk, de most menjünk! – nyitotta ki a kocsi ajtaját Rapmon Seominnek.

– Mi sétálunk egyet – húztam vissza az éppen beszállni készülő lányt. Nem egy szobába kerültünk, így csak most nyílt alkalmam félrevonulni vele.

– Mégis mi a fenének? – háborodott fel.

– Csak! – indultam útnak, kezemet a csuklóján tartva. Fél szemmel ugyan, de láttam, ahogy Yoongi a másik autónál szintén a fejét rázza, s felkapva a bőrdzsekijét gyalog indul neki az éjszakánk. Belé meg mi ütött?

Seo és én némán sétáltunk, s mintha még csak nem is ismernénk egymást, az ellenkező irányba nézelődtünk. Tudtam előre, hogy nehéz lesz, de sosem gondoltam volna, hogy emiatt fog izzadni a tenyerem. Végül is csak azt akarom bevallani, hogy egész végig hazudtam a kilétemet illetően. Miért is adódhatna probléma? … Istenem! Hol volt az eszem, mikor kitaláltam, hogy fiúnak tettetem magam?

– Szóval – törte meg végül a kínos csendet Seomin, amint egy parkba értünk –, miről is van szó? – huppant le egy padra, s rögtön keresztbe vágta a lábát, és karba tette a kezét. Aish! Ráadásul már most haragszik rám.

– Na… nagyon nehéz ezt elmondani – sóhajtottam mellé ülve. – Szeretném, ha nem akadnál ki túlságosan – meredtem a fák között repkedő szentjánosbogarak villódzó potrohára. Már nem fordulhatok vissza. Magamnak okoztam a bajt.

– Ilyen komoly a dolog? – kérdezte aggodalmasan, félretéve egy pillanatra a haragját.

– Azt hiszem, rögtön a közepébe ugrom – motyogtam, inkább magamnak címezve, mintsem neki. – Nem vagyok meleg – hadartam el olyan gyorsan, amennyire csak tudtam.

– Hogy mi? – pattant fel sikítva. – De hát láttál fehérneműben… és még anélkül is.

– Azért törülköző volt rajtad – próbáltam kicsit oldani a feszültséget… szintén inkább a magam részéről, de mintha meg sem hallott volna.

– Mikor akartad közölni? Amikor teljesen meztelenül állok előtted?

– Még nem fejeztem be! – rántottam vissza a padra.

– Van még rosszabb is? – forgatta a szemét.

– Nem vagyok fiú – haraptam be az alsó ajkamat. – Nem is voltam az, és nem is tervezek az lenni – tettem hozzá, hogy elkerüljük a félreértéseket.

– Parancsolsz? – grimaszolt.

– Lány vagyok – húztam össze magam, amennyire csak tudtam.

– Képes voltál elhitetni velem, hogy egy meleg fiú vagy? Ugyan ennek mi értelme volt?

– Kérlek, ne kiabálj…

– De! Igenis kiabálok! – állt fel. – Én annyi mindent elmondtam neked, te pedig átejtettél. Egész végig hazudtál…

– Sajná…

– Ezek után mégis mi volt igaz? Tényleg van testvéred? Tényleg félig koreai vagy? Tényleg meghaltak a szüleid, vagy csak azért mondtad, hogy megsajnáljalak?

– Te… tessék? – remegtem meg az utolsó kérdés hallatán. Teljesen ledermedtem, s a sírás küszöbén álltam.

– El, sajnálom! – kapott rögtön a szájához. – Nem akartam, csak…

– Nem! – ráztam a fejem, könnyáztatta arcomat törölgetve. – Igazad van! Egy hazug disznó vagyok! – ugrottam fel a padról, s mindent hátrahagyva rohanni kezdtem.

– El! – kiáltott utánam Seomin, de képtelen lettem volna a szemébe nézni… nem tudtam visszafordulni. De őszintén szólva, már nem is érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy elkezdett esni az eső, és az sem, hogy otthagytam a táskám. Nem érdekelt, hogy sírni látnak vagy, hogy neki megyek minden járókelőnek. Nem érdekelt! Csak szaladtam… Rohantam. Menekültem a saját hazugságom elől…

Suga POV:

Siettem vissza szállodába, fejem fölé tartva a kabátom, némi eső elleni védelem céljából. Hogy kerekedhetett ekkora vihar, ilyen gyorsan a semmiből? Aish… kellett nekem pont most kiszellőztetni a fejem! Miért nem mentem a többiekkel?

Hirtelen megpillantottam egy buszmegállót. Végre egy tető! Ahogy közelebb értem, egy ismerősnek tűnő alakot véltem felfedezni odabenn.

– El, te mi a francot keresel itt? – néztem a padon üldögélő, bőrigázott lányra.

– E… eltévedtem – sütötte le a szemét. Haja csurom víz volt, ruhái teljesen átáztak.

– Értem – túrtam a hajamba idegesen. – De miért indultál el egyáltalán egymagad egy idegen városban, ha nem tudsz tájékozódni? – szegeztem rá a kérdést, talán kicsit nyersebben a kelleténél.

– Csak… csak egyedül akartam lenni – rázta meg a fejét.

– Ó, akkor magadra hagylak – vontam meg a vállam, mintha nem is érdekelne a sorsa, s elindultam. Ám ő felpattant a padról és megragadta a kabátom ujját.

– Ne menj… kérlek! – szipogott. Hogy tudnék nemet mondani ezek után?

– Mi a baj? – fordultam felé, s kisimítottam vizes tincseit arcából. Nem válaszolt semmit, csak nemlegesen rázta a fejét. – Nekem nyugodtan elmondhatod – mosolyodtam el. Lassan a padhoz vezettem, s leültettem – Öntsd ki a szíved – ültem mellé. – Ez egy kivételes alkalom, használd ki – koccintottam vállam az övének.

– Nem akarlak a gondjaimmal bombázni – mosolygott. – Biztos így is van elég bajod – lóbálta a lábát, mint egy kisgyerek.

– Mint említettem, ez egy kivételes alkalom, méghozzá az esőre való tekintettel. Egyhamar nem fog elállni – mutattam a megszűnni nem akaró zuhatag felé. – Velem most ne foglalkozz – dőltem hátra.

– Te mondtad – simította hátra vizes fürtjeit egy kínos nevetés kíséretében, majd újra előre hajolt és a földet bámulta. – Szörnyű ember vagyok – sóhajtott. Szóra nyitottam a szám, de folytatta. – Mindenkinek csak fájdalmat, idegességet, gondot és aggodalmat okozok… Önző vagyok, s már bele se merek gondolni, mennyi kellemetlenséget okoztam másoknak ezzel. – Mondani akartam valamit, de fogalmam sem volt, mi lehetne az. Esetleg „Ugyan, dehogy!” vagy „Baromságokat beszélsz!”. Mondani akartam valamit, hogy jobban érezze magát, de sajnos igazat kellett volna neki adnom. Valóban sok bonyodalmat okozott ez kétségtelen. – Kezdjük a legnagyobb bűnömmel – folytatta fájdalommal teli hangon. – Gyakorlatilag én okoztam a szüleim halálát – húzta fajdalommal teli mosolyra száját.

– Mit csi…

– 6 éve történt – fojtotta belém a szót. – A szüleim síelni mentek szilveszter után. Kettesben maradtunk a bátyámmal. Persze nekem le kellett betegednem, ők pedig hazaindultak a magas fokú riasztás ellenére. Az egyik éles kanyarban a kocsi megcsúszott… Mindketten szörnyethaltak. Csak azért, mert hiányoztak, és szándékosan lebetegítettem magam. A haláluk után néhány ismerősnek és a szerencsének hála a bátyám gyámsága alá kerültem, így mellette maradhattam. Az egyetem mellett dolgozott, hogy el tudjon tartani. Apám helyét a cégnél egyik régi barátja vette át, azzal a kikötéssel, hogyha Ednek meglesz a megfelelő végzettsége, automatikusan az övé lesz az igazgatói szék. Persze ez nem ment olyan simán. A pasas átvert minket. Az összes örökségünk a pereskedésre ment, de végül nyertünk. Mindemellett én sem könnyítettem meg a bátyám dolgát. Az eset után kerülni kezdtem az iskolát és az utcán kerestem magamnak társaságot. Már nem is emlékszem, hogyan jött képbe a szerencsejáték, de jó voltam benne. Persze folyamatosan kaptam az ívet a korom miatt. Állandóan le akartak húzni, de megtanultam minden mocskos kis trükköt… egyre több pénzt nyertem. Becenevem is volt... – állt meg egy kis időre most először. – Lucky – ejtette ki száján undorodva a nevet. Én megmukkanni sem tudtam, annyira letaglóztak a hallottak. – Hogy jobban tiszteljenek ittam és cigiztem is. Egyik éjszaka azonban megpillantottam a bátyám a konyhában… befizetetlen számlák halma fölött sírt, a haját tépve. Szörnyű volt úgy látni azt a személyt, aki addig támaszt jelentett számomra. Összeszedtem minden centem és elé raktam. Persze öröm helyett a „Honnan van ez?”, „Mi a francot csináltál?” és cifrábbnál, cifrább kérdések követték a gesztust. Mindent bevallottam neki. Ő csak átölelt és megkért, hogy hagyjam abba… menjek vissza a suliba, és kerüljem el azokat az alakokat. Nem hallgattam rá. Bepakoltam pár cuccot egy hátizsákba, és elmentem otthonról. Hosszú napokig az utcán éltem, ott is aludtam. Mondanom sem kell, hogy a táskámat az első éjszaka ellopták, játszani értékek nélkül meg nem engedtek. Azokban a napokban sok mindent megtapasztaltam… Mocskos emberek tettek velem mocskos dolgokat – nyelt egy nagyot kitörölve szeméből az útnak induló könnycseppeket, majd folytatta. – Két hét után tértem vissza. Nyúzottnak és koszosnak éreztem magam… nem csak fizikálisan. Ed ennek ellenére ugyanúgy ölelt meg, mint mindig, mint azon az éjszakán, mikor elmentem. Onnantól kezdve újra jártam iskolába, rendbe hoztam, amit tönkretettem… már amennyire tudtam. Nem találkoztam többet azokkal a tagokkal. Az iskolatársaim viszont kerültek… Senkim nem volt, csak a bátyám – zokogta el magát a végén.

– El…

– Te… te vagy az első, akinek ezt így elmondtam – szipogott. Hogy tud valaki ekkora fájdalmat ilyen sokáig magában tartani? Mindenért magát hibáztatja.

Csak sírt és sírt. Nem bírtam tovább nézni tétlenül. Állásba rántottam, mire meglepetten pislogott rám, de nem érdekelt. Ujjaim hajába fűztem, s egy puszit nyomtam a feje tetejére. Karjaimat köré fontam, s szorosan magamhoz öleltem. Kezeit lassan a hátamra csúsztatva markolta meg a kabátomat, arcát pedig mellkasomba fúrva sírt halkan tovább. Lehet, szemétnek tűnhet, de élveztem a pillanatot. Egyszerűen csak jól esett, hogy én voltam az első, aki mindezt hallotta, s hogy a támasza lehettem…

Egyszercsak azt vettem észre, hogy abba maradt a sírás, teste pedig elnehezedett. Komolyan? Ki képes sírás közben, állva elaludni? Az eső mindeközben szerencsére elállt, így karjaimba kaptam apró testét, s elindultam a szálloda felé. Semmi cucc nincs nála. Látszik, hogy elrohant valahonnan.

A hotelhez érve jobb ötlet híján saját szobámhoz vittem. Dörömböltem párszor a lábammal az ajtón, mire nagy nehezen Jungkook kinyitotta az ajtót.

– Hyung? – dörzsölgette a szemét. – Mi… miért van nálad El? – meredt a karomban lévő testre.

– Hosszú – sóhajtottam a fejem rázva. – Engedj be – furakodtam be mellette az ajtón.

Bevittem Elt a fürdőbe, s leültettem a WC-re. Kiszaladtam pár ruhadarabért, majd lehúzva vizes gönceit, átöltöztettem. Ezt követően én is száraz ruhákra váltottam a vizeset, majd egy törülközővel megszárítottam a hajunkat. Mire kivittem Elt, Jungkook visszaaludt. A lányt óvatosan letettem az ágyamra, majd melléfeküdtem, s hátat fordítva neki, lehunytam a szemeim.

***

Hirtelen mozgást érzékeltem magam mellett, de mire megfordultam, azt kellett észrevennem, hogy El eltűnt. Ekkor ismerős zajok csapták meg a fülem… WC lehúzás, csap nyitás és zárás. Ezután halk csattanások hangja hallatszott, ahogyan az apró meztelen talpak érintették a padlót. El kómás fejjel lépett ki a fürdőből, s a maknae ágya felé vette az irányt. Gyorsan elkaptam a csuklóját.

– Ide – súgtam halványan elmosolyodva. Biccentett, s bemászott mellém a takaró alá. Addig ficánkolt, míg meg nem találta a legoptimálisabb pozíciót, majd a nyakáig húzva a takarót, egy mély lélegzetet vett.

– Fahéj – motyogta a semmiből.

– Tessék? – néztem rá értetlenül.

– Fahéj illatod van – húzódott közelebb hozzám, s egy nagy levegőt vett. – Passzol hozzád – húzta egy bugyuta mosolyra a száját. Félálomban van…

– Neked pedig barack – szippantottam a körülötte lévő levegőbe.

– Anyukám parfümje volt. Megnyugtat – fordult a hátára. Csak némán meredtem rá. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék ilyen helyzetben.

– Aludnunk kellene – súgtam végül magam elé. – Jó éjt – fordítottam hátat.

– Jó éjt – fordult meg ő is, s közelebb furakodva összeérintette a hátunkat. Ennyit a távolságtartásról…

____________________________________________

Sziasztok!

Így utólag és előre is szeretnék kellemes karácsonyt kívánni!

Remélem, mindenkinek jól teltek/telnek/fognak telni az ünnepek... valamint, hogy tetszett a rész! Mert az is fontos... ^^

Ugyan nem lett valami ünnepi hangulatú, vagy épp vidám kis részecske, de itt van és azt hiszem, ez a lényeg! :D