Rain - 2. rész

Az ajtónál az őrök megint az utamat állták.

– Ne már srácok! – csaptam a homlokomhoz. – Öt perce jártam itt. Jegyezzétek meg az arcomat, mert sokat fogok ma még ide jönni! – néztem fel rájuk merev tekintettel.

Sértődötten elfordultak, s odébbálltak.

– Igen? – nyitottam be nagy lendülettel a szobába.

– El-shi! – nézett fel Rap Monster.

– Tényleg idejött! – vigyorgott V telefonját babrálva.

– Sajnálom, El-shi! Csak szórakoztak – vetett egy szigorú pillantást a három legfiatalabbra.

– Se… semmi gond! – mosolyogtam. Most komoly ezzel fognak szórakozni? – De hívj nyugodtan Elnek.

– Biztos?

– Persze, az El bőven megteszi – nevettem.

– Épp most akartunk reggelizni. Van kedved csatlakozni? Bocsánatkérésképp – ült le a leader a kajával teli asztal mellé.

– Ugyan! Mondtam, hogy nem probléma – léptem hátrébb.

– Sosem eszünk idegenekkel – jegyezte meg Suga, elvéve egy szelet húst.

– Ugyan hyung! A több jobb, nem igaz? – karolta át J-Hope az idősebbet.

– Így van! Ne foglalkozz Yoongival, csak morcos, hogy fel kellett kelnie – ültetett le maga mellé Jin.

– Mesélj magadról! Hadd ismerjünk meg, ha már egy hétig együtt fogunk dolgozni – mosolygott J-Hope egy doboz kóla mögül.

– Mi? – nyeltem majdnem félre a falatot. Ezt Főnök valahogy elfelejtette említeni... – Egy hétig? Nem ma lesz a koncert? – tágultak ki szemeim.

– De, ma lesz, viszont utána pár napig interjúk lesznek, meg ilyesmik – vázolta Suga egyhangúan.

– Ez egy kicsit meglepett…

– Ennyire rossz társaság vagyunk? – nevetett Jimin.

– Dehogy! – mosolyogtam. – Mind nagyon kedvesek és figyelmesek vagytok – szuggeráltam Sugat.

Mikor észrevette éles pillantásom, felnézett, majd egy grimasszal az arcán elfordult és ette tovább a sült húsát. Ez a viselkedés akaratlanul is egy túlságosan is aranyosra sikeredett kuncogást váltott ki belőlem, mire mindannyian furcsán méregettek. Zavartan köhögtem egyet, majd folytattam az evést.

– Akkor mesélsz magadról El hyung? – szakította meg a kínos csendet végül Jungkook.

– Persze – sóhajtottam. – Tizennyolc éves vagyok… koreai számítás szerint idén töltöm a húszat. Nemrég érettségiztem, és tapasztalatszerzésként jöttem ide dolgozni. Szüleim úgy gondolták, fontos, hogy el tudjak tájékozódni a világban, így már kiskorom óta intenzíven tanultam a nyelveket. Jelenleg hét nyelven beszélek folyékonyan, de most is tanulok újakat. A cél a csillagos ég… Nem igazán tudok mit mondani magamról. Az önéletrajz nem a kedvenc témám – vakartam zavartan a tarkómat, majd felnéztem az órára. – De úgy látom erre nincs is idő. Kilenckor kezdődik a próba… Háromnegyed van. Nyújtanotok kellene – mutattam a falra.

A srácok gyorsan megették az utolsó falatokat. Csak csodálkoztam az üres dobozokon. Hihetetlen mennyiséget meg tudnak enni. Hirtelen felpattantak, majd mindenki elhelyezkedett a szobában és elkezdett bemelegíteni… kivéve Sugat, aki csak elfeküdt a padon.

– Te nem melegítesz be? – kérdeztem bátortalanul fölé hajolva.

– Épp azt teszem – válaszolta csukott szemmel.

– Felőlem rendben van, ha meg akarsz sérülni, de azt otthon tedd, ne egy idegen országban – cukkoltam. – Másrészről, ha valami bajod esik, a többiek aggódni fognak érted. Azt pedig te sem akarod, ugye? – húztam ki magam, s karba fontam a kezeim.

Erre sóhajtott egyet és felült. Lassan felállt, s elkezdett bemelegíteni. A többiek meglepődve néztek rá.

– Fél perc alatt rávette – súgta egyikük csodálkozva. A többiek extázisban egyetértően bólintottak, majd mindannyian folytatták a nyújtást. Ez ilyen nagydolog lenne?

Pár perc nyújtás után a srácok az ajtón kitolongva a színpad felé vették az irányt. A színpadon és körülötte nagy nyüzsgés volt. A fiúk rutinosan cselekedtek. Miután megkapták a mikrofonjaikat és a füleseiket a próbához, felugrottak a színpadra, s várták, hogy elinduljon a zene.

Mindent beleadtak és nagyon ügyesek voltak annak ellenére, hogy a világosítók sokat szenvedtek, s néha a fiúk majd’ megvakultak vagy éppen szinte teljes sötétségbe borultak.

Háromórányi próba után, kaptak egy hosszabb szünetet ebédelni és pihenni a koncertet megelőző interjúk előtt. A váróban az üres ételes dobozok még mindig ott szobroztak az asztalon. J-Hope szorgosan elkezdte összepakolni a papírokat, a többi fiú azonban csak elterült ott, ahol tudott. Ez most komoly?! Letettem az útközben kezembe nyomott dossziékat, s beálltam neki segíteni.

– Köszönöm! – mosolygott rám kedvesen. – Általában nekem kell elpakolnom utánuk – nevetett egy adag szemetet a kukába dobva. – Néha segítenek, de legtöbb esetben rám hárul a feladat.

– Értem.

– Mindenkinek megvan a maga feladata a bandában – szólt közbe Suga. – Ne próbálj meg minket rossz fényben feltüntetni – dobott egy papírgalacsint Hope fejének, aki csak nevetett rajta.

– Így igaz – helyeselt Rap Monster. – Többnyire Jin felel a főzésért, Jimin rendben tartja a konyhát, Jungkook pedig a fürdőt. Suga megszereli az eltört, tönkrement dolgokat…

– Akkor ti valóban egy jól szervezett csapat vagytok – mosolyogtam. – Most van egy kis dolgom – emeltem fel az előbb letett mappákat –, de ha bármire szükségetek van, csak csipogjatok. – néztem vissza az ajtóból.

Az iratokat gyorsan leadtam, majd egy csendesebb zugot kerestem magamnak, ahová elvonulhattam. Rövid keresgélés után találtam egy szimpatikus helyiséget az egyik folyosó végén.

A terem egymásra tornyozott asztalokkal és székekkel volt tele. Leemeltem egy széket, s az asztalok között átszlalomozva letettem az ablak mellé. Lehuppantam rá, s felnéztem az égre. Összefüggő sötét felhőzet takarta el a napot, s lassan, nagy cseppekben elkezdett esni az eső. Óvatosan kinyitottam az ablakot, hogy beeresszem az eső kellemes illatát.

Elővettem a telefonomat, s kikerestem a BTS Rain című számát, mely úgy gondoltam, tökéletesen passzolna a hangulathoz. Ismerkedjünk a számokkal, ha már Anna rátette mindet a mobilomra. Kellemes hangerőt állítottam be, s lehelyeztem a készüléket a mellettem lévő asztal sarkára. Lehunyt szemekkel élveztem az eső illatát és lágy kopogását, míg a fiúk dalát hallgattam.

Jimin POV:

A Jungkookie által vázolt úton haladtam az italautomata felé, mikor halk zene csapta meg a fülem. Ez… Elfelejtve szomjúságomat az ismerős dallam irányába folytattam az utam. A hangok egy üvegajtós teremből szűrődtek ki.

Óvatosan bekukucskáltam, s megpillantottam Elt. Tétován benyitottam, remélve, hogy nem vesz észre. Lassan a közelébe lépkedtem. Mikor már közvetlen mellette voltam, vettem csak észre, hogy alszik. Letettem egy széket vele szemben, s leültem. Könyökeimmel térdeimre támaszkodva fürkésztem alvó arcát.

Hosszú pillái, orra, fülcimpái, dús ajkai szinte megbabonáztak. Megráztam a fejem, s karba tett kézzel hátradőltem. Ne gondolj ilyesmire… ő fiú. Hiába próbáltam megállni, tekintetem visszaszökött rá, s nyakára meredtem. Valóban fiú lenne? De mégis miért hazudna?

A gondolat nem hagyott nyugodni. Felálltam, s lehajoltam hozzá, hogy közelebbről vizsgálhassam meg vonásait. Elég közel voltam már, hogy az eső és a zene ellenére halljam csendes szuszogását. A pillanatot azonban csipogója sivító hangja szakította félbe. Összeráncolta homlokát, s ébredezni kezdett. Francba!